A tavaly novemberben látott és nagyon tetszett Kramer kontra Kramer előadás után, no meg Andrea szorgalmazott javaslatának köszönhetően, hogy ezt az előadást is nézzük meg, izgatottan és kíváncsian vártuk a Belvárosi Színház Esőember című darabját. Az előadást megelőző napokban sikerült megnéznem az 1988-ban készült filmet - egy kicsit szerettem volna felfrissíteni a Barry Morrow által írt történetet, mert már nem sok mindenre emlékeztem. A Barry Levinson által rendezett filmben Tom Cruise játszotta Charlie Babbitt szerepét. Tom még ekkor is nagyon fiatal volt (24 éves), de nagyon jól hozta a pénzéhes testvérből szépen átformálódó szerető és gondoskodó testvér figuráját. (Kár, hogy a szcientológia intézménye ilyen hatással volt rá, és az utóbbi időkben inkább negatív híreket hallottunk róla és nem a filmsikereiről számoltak be.) A megformálásért Oscar-díjat kapott Dustin Hoffman szenzációsan alakította az autista Raymondot, aki értelmi fogyatékossága ellenére, illetve épp az által fejlesztette észrevétlenül öccse, Charlie személyiségét a helyes irányba. No, de itt az ideje, hogy a majd 25 évvel későbbi színházi változatról beszéljek, ami hasonló élményeket tartogatott.
Nem voltak kétségeim, hogy Nagy Ervin, mint Charlie és Kulka János, mint Raymond is elképesztő alakítást nyújtanak majd, de az előadás még ennél is nagyszerűbb volt. A frissen látott filmélménytől kicsit nehezen tudok elvonatkoztatni, mégsem összehasonlítani szeretném a filmet a színházi darabbal, inkább csak megállapítani, hogy egy-egy esemény kicsit másképpen lett megoldva a darabban, illetve Raymond figurája valamivel talán viccesebbre lett véve, és mintha a kommunikációs készsége is fejlettebb lett volna a színházi változatban. Utólag olvastam egy interjút Ervinnel, amelyben elmondja, hogy ez egy tudatos elképzelés volt.
Kulka Jánost most láttam először színpadon. Egy-két mozdulat, gesztus vagy szóhasználat átvétele a filmbeli Raymondtól elengedhetetlen volt, mégis alakítása tökéletes és maximálisan egyedi volt, miképpen Nagy Erviné is, aki a filmből talán csak Charlie nagyképű, önmagával törődő stílusát vette át, de a gesztusai, a mozdulatai, a habitusa ugyancsak egyedi volt. Nagyon tetszett a kettejük közötti összhang is, amely – még ha ellentmondónak is tűnik - kezdetben az egyikük undoksága és a másikuk sérelmei között, majd később mint két (a maguk módján) szerető testvér egymás iránti aggódása és figyelme között volt jelen. A megformált karakter mellett a két színész között is érezhető volt eme bizonyos összhang, amelyet olyan elcsípett helyes pillanatok is bizonyítottak, amikor is a két színész maga is megmosolyogta a másik alakítását. Ervint nagyon kedvelem, és szerepeljen akár filmben, akár színdarabban, játékával mindig levesz a lábamról. Nem tudok szó nélkül elmenni Charlie "tánctanítós" jelenete mellett, amikor is egy laza kis koreográfiát próbál megtanítani Raymondnak... Ervin ezt tündérien adta elő! :) Andrea említett egy darabot Musik, Musikk, Musique címmel, amely a Katona József Színházban megy, és amelyben Ervin - másokkal egyetemben - énekes-táncos szerepet játszik. Azonnal felkeltette az érdeklődésünket az előadás, már csak azért is, mert a Csókol Anyád! című vidámságban fül- és szemtanúi voltunk Ervin kitűnő hangjának! (Zárójelben jegyzem meg, hogy a május 5-iki előadásra már jegyet is váltottunk!)
Visszatérve azonban a ma este látott Esőemberre... A színdarab egy-két modernitást is bevetett, mint például a mobiltelefon használatát (Charlie a filmben, hol utcai telefonfülkékből, hol a szállodai telefonokról telefonál), valamint a darabban elhangzó "szaftos kötőszavak" is (amely a filmben talán egyszer sem hangzik el) a maiságot hivatottak jelképezni. Nagy Ervin közvetve erről is szót ejt a már fentebb említett interjúban, miszerint sokkal felgyorsultabb világban élünk ma, mint húsz évvel ezelőtt, amelyben egyre intenzívebben érnek bennünket a különböző emberi és technikai hatások.
Cseh Juditot, aki Charlie barátnőjét játssza, örömmel láttam viszont a Kramer kontra Kramer Thelmája után. Tetszett, ahogyan megformálta Susanne-t. :)
A színpadi díszlet is megragadott az egyszerűségével, amely Sebő Rózsa ötletes elképzeléseit dicséri. Igaz, ezt már a Kramer kontra Kramer előadás alkalmával is megállapítottam, de a musical előadásokon megszokott színes, csilli-villi díszletek után ez a különbség igencsak szembeötlő, mégis annyira tetszik, hogy néhány "doboz", ami mindössze különböző színű fénnyel van megvilágítva, vagy éppen különböző alakzatban van felállítva, hol egy szállodai szobát, hol egy intézeti kórtermet "személyesít" meg (némi képzavarral élve). :)
Nagyon örültem, hogy - ha némi ráhatással is :) - megnéztük ezt az előadást. Nagyon-nagyon tetszett! Szóval, drága Andikám, nagyon köszönöm! :)