Az irodából ezúttal is időben el tudtunk jönni. Izgatottan utaztam a színház felé, vajon, ma milyen esélyekkel és eredménnyel zárul a nap? Megérkezve a színházba, érdeklődésemre semmi jóval nem kecsegtettek, miután már 38 lépcsőjegyet (a kiadható 30 darabból) lefoglaltak, és kb. 4-5 sorstárs várakozott előttem. :( Természetesen, ekkor sem adtam fel! Kicsit fájó szívvel figyeltem azon szerencséseket, akik a részükre lefoglalt jegyeket vették át. Akadt kivétel is, például a Jóban, rosszban sorozat Margitja (Brózik Klára) kissé kiakadva reagált a 3.000,-Ft-os szakmai jegyre, amit végül, nem is vett át!? Később jutott csak eszembe, hogy utána kellett volna menni és megkérni, hogy vegye meg részemre az egyik félretett jegyét!... Már-már azon járt az agyam ezerrel, hogyan tudnék fellógni az erkélyre, vagy netán, a szünetben „becsempészni” magam a színházba, de szerencsére az utolsó pillanatban csak sikerült bejutnom! Köszönet azoknak, akik, bár, félreteszik részükre a jegyeket, mégsem jönnek el!... Nagyon kellett sietnem, a kabátomat „teltház” miatt már nem is tudták bevenni a ruhatárba, de ez a későbbi történéseket illetően még jobb is volt! A jegyet ugyan a baloldalra kaptam, én automatikusan jobbra mentem – gond nem volt egy szál se! Ugyanoda tudtam ülni, ahova tegnap, igaz ezúttal osztozkodtam a helyen, de a lényeg, hogy szuperul láttam mindent! Ez alkalommal elvittem a színházi látcsövet, hogy még aprólékosabban, még közelebbről meg tudjam figyelni a részleteket… Az előadás nézése közben arra eszméltem, hogy teljesen belefeledkeztem a látottakba, a szereplőkbe, a zenébe és a táncba – abszolút megszűnt a külvilág körülöttem, és csak a Vámpírok bálja világa létezett, és léteztem én is e világban…
Géza jelenléte, személye és hangja most is lenyűgözött, mégis volt valami, amit nem lehetett nem észrevenni – pláne, aki nem először hallja a dalokat. Az történt, hogy Géza hangja néhol nem volt tiszta, sőt, előfordult, hogy olyan szinten nem voltak helyén a hangok, hogy az már némi aggodalomra adott okot. Az első ilyen „kisiklás” hallatán azt gondoltam, bizonyára véletlen, ami még egy ilyen tökéletes hangú énekessel is előfordulhat!? Amikor azonban másodszor, sőt harmadszor is előfordult, nem tudtam elképzelni, mi lehet a gond!? Például a Piros csizmák dal végén Sarahnak kellett jobban „rányomnia” a hangjával, hogy ne hallatszódjon ki Géza meg nem talált hangmagassága és hangjának elvesztett ereje!?!?...
Szereposztás (2008.01.10., csütörtök, 19:00)
Krolock: Egyházi Géza Magda: Kecskés Tímea
Sarah: Andrádi Zanett Rebecca: Dobos Judit
Alfred: Sánta László Herbert: Posta Victor
Professzor: Jegercsik Csaba Koukol: Farkas Gábor Attila
Chagal: Pavletits Béla Nightmare I: Szentirmai Zsolt
Nightmare II: Hetei Bakó Szabolcs
Táncszólók:
Fekete vámpír: Tihanyi Ákos Nightmare: Taródi Szilvia
Fehér vámpír: Baranya Dávid Rote Stiefel: Rákász Dániel
Az előadás végének közeledtével ismét úrrá lett rajtam az izgalom. Örültem, hogy a kabátomért már nem kellett sorba állni, mert az izgatottságtól és a türelmetlenségtől mindez csak idegtépés lett volna! Amíg a nézők tömege áradt kifelé a nézőtérről, elpakoltam a kukkollót és a szemüvegemet, majd egy óvatlan pillanatban eltűntem a függöny mögött a már jól ismert ajtón át az öltőző felé…
Átlépve a küszöböt azonnal megláttam egy Krolock-alakot. A szemüveg nélkül nem voltam benne biztos, hogy Géza az, de közelebb érve már efelől sem volt semmi kétség. Azonnal érzékelte, hogy hozzá és miatta jöttem, így felém fordulva várta a kéréseimet. Először a CD borítót kértem dedikálni, amelyre ezúttal is készségesen vállalkozott. Megelőztem őt az ezüst toll kérdésében, és örömmel mondtam neki, hogy hoztam ezüst tollat is! „Hm, milyen felkészült vagy!” - mondta erre ő. Miközben kotortam a CD borító és az ezüst toll után, megkérdezte, hogy most látom-e először a darabot. Némi büszkeséggel és jó érzéssel válaszoltam neki, hogy a maival együtt már háromszor láttam, de már függővé váltam! Végre előhalászva és a kezébe adva a CD borítót, megkérdeztem, kérhetem-e, hogy melyik képet írja alá? Azt mondta, persze, melyik legyen, mert van egy olyan, ahol karját kitárva áll?! Bár, én nem ezt néztem ki, de úgy gondoltam, az a kép biztosan tetszik neki, ezért hát, azt választottam…
Odament egy félreálló kisasztalféléhez, ahol megejtette a „procedúrát”. Miközben ő szorgosan alkotott, én kiélvezve minden hozzá közeli pillanatot, igyekeztem jelmezének is minden részletét megfigyelni – fantasztikus (rajta!!!) ez a fenséges vámpírgrófi ruhaköltemény! Bár, az ezüst toll kissé nehezen akarta az igazságot, de Géza kitartó és elszánt volt! Az eredmény lebilincselő lett – Géza gyönyörű mondatot írt nekem, íme:
Ezidáig is nagyon közvetlen ember benyomását keltette, de a dedikálást követően egyszer csak – mintha közeli ismerőse lennék – arról kezdett beszélni, hogy túlerőltette a hangját, nem bírja ezt a feszített tempót, már karácsonykor sem volt minden rendben, és lehet, hogy lemondja a holnapi esti szereplését (mindeközben bőszen tördelte le ujjairól a fekete műkörmöket). Én az izgatottságtól és a meglepettségtől, hogy ennyire közvetlen és nyílt velem, alig tudtam koncentrálni arra, amit mond! Számomra kissé zavartan is beszélt, és először úgy értettem őt, hogy kissé belefáradt az estéről estére történő éneklésbe + az egyéb irányokban történő megfelelésnek!? Minderre úgy reagáltam, hogy ez érthető is, amit bizonyára a család is megsínyli!? Egy pillanatra értetlenül nézett rám, majd azt mondta, hogy nem is igazán ez a probléma, „de nem hallottad?” – kérdezte, amitől végre leesett a tantusz, hogy mit próbált az imént elmondani nekem!...
Sem álszenteskedni nem akartam, sem megbántani őt, ezért megsimogatva a karját mondtam neki, hogy ’de igen, hallottam’, majd próbáltam azzal vigasztalni, hogy aki először látja a darabot, annak talán, fel sem tűnt a probléma, aki pedig, már többedszer élvezi az előadását (mint például, én is), pontosan tudja, milyen hangja is van igazán! Én már csak tudom, hisz először abba szerettem bele! Egyszerűen ma rossz napja volt, pontosabban, rossz napja volt a hangjának, amely a maga módján jelezte, hogy jó lesz odafigyelni, mert komolyabb gondok is lehetnek! Tudom, hogy ez cseppet sem vigasztalta őt, mégis óvtam attól, hogy az egészsége kárára feleljen meg az elvárásoknak! No persze, nem ennyire összeszedetten beszéltem hozzá, sőt, mindenféle hülyeséget mondhattam – az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy pontosan miket! Még annyira emlékszem, hogy azt is mondtam neki, hogy hamarosan következik egy kis „pihenő” (január 14-től)… Oké, akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a Vámpírok bálja leállása után az élet nem fog megállni júniusig – mármint, hogy Géza azért szerepelni és énekelni fog itt és ott, ha nem is olyan intenzitással, mint az elmúlt két hétben!...
Amikor úgy éreztem, „kibeszélte magából” a ma esti előadásának hangi problémáját, megkértem, hogy egy „vámpíros” fotó erejéig még álljon rendelkezésemre. Most is készségesen benne volt, de meg kellett kérnünk valakit, hogy fotózzon le minket. Erre a feladatra a közelben értekező két fiatalember bizonyult alkalmasnak, csak meg kellett várnunk értekezésük végét (tán fél perc sem volt), majd Gézával „letámadtuk” az egyiküket. Talán, a „szereposztás-egyeztető” lehetett ő, aki épp Herbertnek (Posta Victor) magyarázott valamit egy faliújság előtt! Posta Victor személye is igazából akkor tudatosult bennem, amikor a fotózáskor viccből odaállt mellém, hogy ’én is ideállhatok?’, majd abban a pillanatban el is akart menni, de mondtam neki, hogy maradjon! Szerintem, nagyon aranyos kép született!
Ekkor azt hittem rosszul hallok, de azonnal kaptam is az alkalmon, amikor Géza azt kérdezte (vagy tán, mondta?!), hogy ’most egy rendeset’, mire én, ’de egy mosolygósat, mert mindig olyan komoly vagy’! Furcsa érzés, de ott akkor ezekben a pillanatokban teljesen megszűnt létezni a külvilág körülöttem. Ahogy megpróbálom visszaidézni azokat a perceket, kizárólag Gézára és magamra emlékszem. Emlékszem, hogy amikor mondtam neki, hogy szeretném, ha mosolyogna a képen, ő éppen hátrafordult valakihez, de meghallván óhajomat, azonnal visszafordult és rám mosolygott!... Arra is tisztán emlékszem, hogy miután a lehető legközelebb kívántam állni hozzá, önkéntelenül félresimítottam előreomló vámpírhaját, (még csak az se válasszon el minket), aminek következtében megérezhettem, milyen kellemes és selymes tapintása van!... Szerintem, ez a fotó is nagyon aranyos lett – és Géza tényleg mosolyog a képen! :)
Utólag nézve a fotót, jó érzés tölt el, hogy nem csak én bújtam oda hozzá, mint egy kismacska a rá leselkedő veszély elől (amúgy, gondolom, ez abszolút érthető), hanem ő is odahajolt hozzám (ráadásul a hőn áhított mosolyával!)! :) Talán, hihetetlenül hangzik, de nem feltétlenül, mint egy pasihoz bújtam hozzá, hanem mert aranyos, szimpatikus és szeretnivaló. Egyszerűen a lehető legközelebb akartam őt érezni magamhoz!...
Amikor az első fotó elkészült és füleimmel hallani véltem, hogy Géza hajlandó egy „rendes” fotóra is, nekem már csak azon járt az agyam, hogy mosolyogjon a képen, és ezt vele is tudassam, és annyira gyorsan zajlottak körülöttem az események, hogy Victorról teljesen megfeledkeztem! :( Fogalmam sincs, hogy legalább egy köszönömöt odavakkantottam-e neki?! Nagyon bántott a dolog, mert neki is köszönhető, hogy ilyen klassz fotó sikeredett! Ezügyben mindenképpen tennem kell valamit!...
Kristálytisztán nem emlékszem a részletekre, de a fotózás után Géza megköszönte, hogy benéztem, én egy ’nagyon vigyázz magadra’ mondattal megpróbáltam önteni belé egy kis optimizmust, majd ekkor Kautzky Armand és felesége lépett oda Gézához. Kautzkyné is bemutatkozott, majd annyit tett még hozzá, hogy ’aki kezd féltékeny lenni Krolock grófra’ – ez nagyon helyes megnyilvánulás volt. :) Pár mondat után Géza neki is érintette egy-két mondatban, hogy nincs minden rendben a hangjával, a hangszálaival. Arra már nem emlékszem Kautzkyné mit mondott erre, de miután én még egyszerűen nem tudtam szabadulni grófom bűvköréből, egy idő után hozzám is intézte azon szavait, amit Gézának mondott. Én persze, úgy voltam vele, kihasználom minden pillanatát annak a csodának, hogy Géza közelében lehetek; no meg, neveletlen sem akartam lenni, hogy beszélnek hozzám, én meg csak úgy lelépek… :)
Egyszer azonban minden búcsú elkövetkezik, így ez is. Mondta Géza, hogy most már tényleg mennie kell (várta a sminkes, hogy „lemossa” őt), amit igyekeztem megértően fogadni. Ismét megköszönte, hogy benéztem, én pedig, arra kértem, vigyázzon magára. Mindeközben elindult felfelé a lépcsőn az emeletre, majd visszafordulva egy hatalmas puszit dobott felém, amit – legnagyobb örömömre – lélekjelenlétemnek köszönhetően, viszonoztam, és én is dobtam felé egy puszit, majd ki tudja hány centivel a föld felett repkedve, kiszállingóztam a színházból! Sőt, hazáig libegtem valami elmondhatatlan érzéssel a szívemben és a lelkemben…
Hihetetlenül csodás két estét tudok magam mögött, de ez a ma este egy álom volt! A sors kegyét élvezhettem, mert nem csak bejutottam a színházba a kezdeti reménytelenséget tekintve, hanem minden gond nélkül eljutottam az öltözőig és sikerült újra találkoznom Gézával! Pusztán némi prózai észrevétel és megjegyzés: ha netán sikerült volna beadnom a kabátomat a ruhatárba, majd az előadás végén sorba is állok érte, elképzelhető, hogy mire eljutottam volna az öltözőbe, Gézát már nem találtam volna ott, mert addigra már elment volna!?... Ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, még azt is gondolnám, hogy Géza ma este csak rám várt az öltözőnél, hiszen rajtam és a Kautzky házaspáron kívül más nem ment be hozzá!? Persze, ez csak jó volt nekem, mert így Géza csak az enyém lehetett, és csak rám koncentrálhatott! Az is nagyon fantasztikus érzés, hogy olyan nyílt és közvetlen volt velem, mint egy kedves ismerőssel, és úgy beszélt velem, mint egy baráttal! Minden allűröktől mentesen hajlandó volt a dedikálásra, a fotózásra, sőt, a másik fotó lehetőségét ő kezdeményezte!...
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!VÁMPIRISZTIKUS ESTE VOLT!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Az egyik legszebb, de mindenképpen legemlékezetesebb este, ami a közelgő név- vagy szülinapi ajándékként sem kutya!...
