Névnapom alkalmából akár tökéletes is lehetett volna a mai nap, de ez valahogy nem jött össze. Kezdődött mindjárt azzal, hogy reggel 9 órakor jelenésem volt a Munkaügyi Központban, ugyanis egy csoportos tájékoztatáson kellett részt vennem. Nem kis döbbenetben volt részem, amikor közeledve azt láttam, hogy hosszú sor kígyózik az épület előtt és mellett. Amúgy is feleslegesnek és időpocsékolásnak gondoltam ezt az egész tájékoztatást, de a tömeg láttán még csak véletlenül sem érdekelt, hogy 9 órára nem érek be. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy előre megyek, hátha erre a csoportos izére soron kívül be lehet menni, de éppen a mögöttem érkezőkről is kiderült, hogy sorstársak, és ők is beálltak a sorba, így hát, én is maradtam…
A sor meglepően gyorsan haladt befelé, ráadásul észbe kaptak, hogy többen a tájékoztatóra jöttünk, így mi viszonylag hamar bejutottunk. Iszonyat emberáradaton kellett „áttörni” magunkat (hát, nem irigyeltem őket :(), de a folyosó végi szobában már nagy csönd és nyugi fogadott…még ülőhelyet is találtam…igaz, az első sorban, pedig úgy terveztem, hogy jól meghúzom magam leghátul…
A tájékoztatóval, annyival voltam előrébb, mint nélküle. Mindaz, amit a központ munkatársa elmondott, fent van az Interneten, nyugodtan el lehetett volna olvasni ott! Oké, a határozatokat is most osztották ki, de abban is, ami benne van…minden gond nélkül el lettem volna nélkülük a következő kötelező megjelenésig (február 11-ig). Az sokkal jobban érdekelt volna, hogy miért csak hó közepén (utólag) utalják részemre a járadékot, amiből tulajdonképpen mostanság kéne megélnem és fenntartanom a lakásomat. Persze, értelmes magyarázat nincs erre…egyszerűen így szól az előírás! Hm, félreértés ne essék, most egész nyugodtan írok minderről, de már napok óta lila a fejem a dühtől, a felháborodástól, mert megérdemelnék e törvényalkotók, hogy egy-két hónapig „élvezzék” agyszüleményük gyümölcsét!...
Kb. fél óra alatt megtörtént a tájékoztatás, ami után lehetett még maradni kérdéseket feltenni, de én már alig vártam, hogy otthon legyek, nemhogy még további perceket ott tölteni és csak idegelni magam…
Délután Mamuci felhívott – egyrészt köszöntött a névnapomon, másrészt érdeklődött a délelőtti program eredményéről. Hát, ez utóbbival sikerült ismét jó hangulatba kerülnöm, úgyhogy Mamuci jobbnak látta, ha nem faggat és érdeklődik tovább…
Cilit is fel kellett hívnom, és anyagi segítséget kérnem, ugyanis annyira lemerítettem a bankszámlámat, hogy a Citibanknak már nem tudtam átutalni az aktuális havi törlesztést. Ráadásul, valamiért meg sem kaptam a számlakivonatot, csak akkor kaptam észbe, miután a bank figyelmeztetett sms-ben a fizetési határidő lejártára! :(
Délután szép kis havazás kezdődött Kőbányán (mint később kiderült csak ott, mert a városban nyoma sem volt hónak), ami pici aggodalommal töltött el, hogy Cili rendben beérjen a vonattal. Szerencsére, nem volt semmi gond, így 6 óra körül tudtunk találkozni a 9-es busz megállójában. Bár, jó kis korcsolyapálya volt itt-ott a járda, de azért rendben megérkeztünk az Operettszínházba. A színház előtt lévő Kálmán Imre szobornál a pénteki MUSICALCSILLOGÁS-ra is át tudtuk venni a jegyeket P. Krisztától, akinek ezúton is köszönöm a türelmét és a kedvességét (ugyanis a lehetséges MÁV-sztrájk miatt bizonytalan volt, hogy el tudunk-e menni a programra)… :)
A színházba lépve pillantást vetettem a szereposztó táblára, és reménykedtem benne, ha MÁZS-t nélkülöznünk is kell az este folyamán, Szilveszter legalább a szereplők közt legyen… :)
Elfoglaltuk jól bevált helyünket a baloldali emeleti ülésen, s hamarosan kezdődött is az előadás…
Bizonyára sokan megköveznek majd, ha netán olvassák e sorokat, de a ma esti előadás…hm…nem volt olyan ütős, olyan fergeteges, mint azt vártam. Nagyon rá voltam hangolódva Árpira, hiszen elsősorban miatta váltottunk jegyet erre a napra, így hiába tudtuk már jó egy hete, hogy mégsem ő lesz, nem igazán sikerült „túltenni” magam e változáson. Aki időnként elolvassa írásaimat, az talán tudja, hogy Dolhai Attilát nagyon szeretem, de miután vele már láttam ezt a darabot, boldog voltam, amikor „Árpisra” sikerült jegyet vennem! Hiába, Attila édes és aranyos, de Árpi az, aki lenyűgöz a hangjával, és a színészi játéka is meggyőzőbb számomra. :) Azt pedig már csak sértettségemben jegyzem meg, hogy amolyan névnapi ajándékként tekintettem az eredeti szereposztásra, erre a színház egy tollvonással megváltoztatta… :(
Igen, én is azok közé tartozom, aki elsősorban a színészek miatt megy a színházba, de azt gondolom, egy darab többedszeri megnézésekor nem „bűn”, ha a kedvenc színészeim alapján döntök egy-egy előadás kapcsán. Igen, azzal is tisztában vagyok, hogy a színház fenntartja magának a változtatás jogát – ha betegségről vagy magánjellegű okról van szó, az ellen nincs mit tenni, el kell fogadni, ám, amikor a színház „tehet” a változásról, azt nagyon nehezen tudom elfogadni és megemészteni…
No, szóval, a fenti alaphangulat (is) mindenképpen rányomta bélyegét és kissé talán beárnyékolta az előadásról alkotott véleményemet…
Attila és Zsuzsi helyesek voltak, de Árpi és a hangja nagyon hiányzott, pláne a Hétköznapi hős és a Mondd, mit tegyek dalokat hallva…
Szilveszter szereplésének nagyon örültem, és aranyosan is játszotta Pfeiffert, mégis…volt már ő rám ennél nagyobb hatással is. Igaz, ebben a szerepben először láttam, és az is lehet, hogy az én elvárásaim voltak túlságosak…hm, nem tudom…
Kata szintén nagyon aranyos volt. Decemberben, hogy pici bepillantást kaptunk Szilveszterrel közös (munkahelyi)kapcsolatába (Szilveszter pódiumbeszélgetésén), átfutott az agyamon egy-egy közös jelenetük láttán, vajon, amikor egymásra néznek, szöveget mondanak, vagy énekelnek, a darab adta jeleneten túl gondolnak-e másra is? Gondolok például arra, hogy esetleg az előadás előtt beszélgettek valamiről, ami valamilyen módon kapcsolatba hozható a színpadon elhangzott szöveggel vagy dallal, és ezt nyugtázzák-e egymás felé egy pillantással, vagy egy gesztussal?…
Jantyik Csaba Ferenc Józsefként nagyon tetszett, jobban, mint Németh Attila. Máté is meggyőzőbb volt Károlyi Istvánként, mint Sánta Laci. Lacihoz túl komolyak ezek a szerepek, hitelesebb tőle Dudás, Lefou, vagy Alfréd figurája.
Homonnay Zsolttal kapcsolatban már látatlanul voltak fenntartásaim. Az okot nem igazán tudnám megmondani, de talán, úgy gondoltam, ha a hangjával nem tud rám hatással lenni, akkor a személye sem lehet megnyerő számomra. Az Adagioból ismertem őt inkább, mely formáció abszolút nem jön be nekem, sőt, a három pasi közül úgy vélem Balczó Péternek van a legjobb hangja, mégis szerintem, méltatlanul szorul háttérbe. Visszatérve azonban Zsoltra, az iránta érzett ellenszenv egy-két hónapja kezd múlóban lenni nálam, és ha a hangjával talán, sohasem sikerül megérintenie, a személyével már kezdek megbarátkozni. Legelőször Bernstein Miséjével kapcsolatban hallottam őt nyilatkozni egy reggeli műsorban, amikor elgondolkoztam azon, végül is, mi bajom is van vele (emberileg)?! Később pedig, Lillával és két kisfiával együtt vendégek voltak az egyik csatorna karácsonyi műsorában, ahol félretéve minden (képzelt) előítéletemet, meg kellett állapítanom, hogy Zsolt egy kedves és szimpatikus ember, és nagyon rendes és törődő családapa is! :) Szóval, mindennek fényében, most már nem kaptam a szívemhez, amikor a szereplők között olvastam a nevét, ugyanis az általunk eddig látott előadásokon rendszerint „elkerültük” őt.
Figyelmemet nem mindig az előadás eseményei kötötték le, még pontosabban elkalandoztak a gondolataim más téma felé is, mentségemre legyen mondva, a darab szereplői kapcsán. Pirgel Dávidot több darabban is láttam már – kisebb-nagyobb szerepekben. Elidőztem nála hosszasabban annál a jelenetnél, amikor Rudolf a kiállítás megnyitóját tartja. Dávid ekkor katonai egyenruhában a háttérben állt, én pedig elgondolkoztam azon, vajon, mi múlik azon, mely színészből lesz rövid időn belül főszereplő, és ki az, aki szép fokozatosan felfelé haladva (azon a bizonyos létrán) válik egy darab főszereplőjévé?! Bizonyára alkat kérdése is, de amíg Dávid fontos és meghatározó szereplője a Vámpírok báljának, addig az Operettszínházban egyelőre – kivéve talán, az Oltári srácok és a Szentivánéji álom – leginkább tömegjelenetekben és kisebb szerepekben tűnik fel… :)
Összességében jól éreztem magam, és élveztem az előadást, hisz’ mindig nagyszerű élmény beülni a színházba, és belefeledkezni az előadásba és a színészek játékába. Az pedig, hogy én borúsabb hangulatban ültem be a nézőtérre, és ezáltal kevésbé tudtam magamévá tenni a látottakat, természetesen, nem a színpadon lévők hibája. Meglehet, hogy a ma este színre lépő színészek mindegyike tehetségének, tudásának és ráhangoltságának megfelelően a maximumot nyújtotta, de ennek befogadására az én aktuális lelkiállapotom nem volt képes; ugyanakkor az sem vitatható, hogy ahogyan mi, „hétköznapi” emberek sem teljesítünk egyformán a munkahelyünkön, úgy a színészeknek is engedtessék meg ez a „kiváltság”… :)
