A Queenről a ’80-as évek elején az akkori általános iskolai legjobb barátnőmtől/osztálytársnőmtől hallottam először, aki a kedvencének mondta az angol zenekart. A ’86-os budapesti fellépésükkor már szinte nem akadt olyan ember az országban, aki ne hallott volna róluk. Legendás Népstadionbeli koncertjükről film is készült (QUEEN - Live in Budapest), melynek feledhetetlen pillanata volt, amikor Mercury elénekelte a Tavaszi szél vizet áraszt című magyar népdalt magyarul! ;)
A 2018-as Queen-filmről innen-onnan már hallottam, de közvetlen információkat inkább kolléganőmtől, Timitől kaptam, aki kizárólag szuperlatívuszokban beszélt a filmről… megnézte szinkronizált és eredeti nyelvű változatban is, s csak mellékesen jegyezte meg, hogy bárhol, bármikor újra és újra meg tudná nézni a filmet, annyira tetszett neki. :)
Rendszeres érdeklődése, miszerint, „megnéztem-e már a filmet, és ha nem, akkor mikor nézem meg”, olyan nyomással nehezedett rám, hogy kifejezett lelkiismeret-furdalásom volt, hogy a filmnézést az elmúlt év végéig nem sikerült abszolválnom. Szinte felszabadultan éreztem magam, amikor január elején lefoglaltam a jegyeket, és január 11-én végre a filmet megnézettek táborához tartoztam! ;)
Az előzetes infók alapján azzal tisztában voltam, hogy egy ún. életrajzi filmet fogok látni, de tekintettel arra, hogy nem voltam/vagyok Queen-rajongó, még ha a dalaikat kedvel(t)em is, a zenekarról, illetve Freddie Mercury-ról csak minimális ismeretekkel rendelkeztem. A Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody) a rockegyüttes történetéről szól, középpontban a frontember Freddie Mercury életével. A film végigköveti az együttes felemelkedését, Mercury szólókarrierjének indulását, és azt az időszakot, amikor az énekesnél diagnosztizálták az AIDS betegséget.
A film mindvégig magával tartott, egy pillanatra sem engedett el, amely hol a cselekménynek, hol a szereplők szenzációs játékának, hol a fantasztikus daloknak, vagy éppen mindezek összességének volt köszönhető. Olvastam, hogy sok kritika érte a filmet a történések valósághűségét illetően… Nos, ezt nem tudom megítélni… Azt azonban igen, ha Freddie valóban ilyen lazán és könnyedén vette az életet, a szerelmet és a zenélést (még ha néha/többször látszólag is), akkor méltán lett ez a dal a film címe is! Ez a dal fejezi ki leginkább Freddie életfilozófiáját – önmagát, a magánéleti kapcsolatait, illetve a zenésztársakkal és a szakmával való kapcsolatát.
Elsősorban persze, külsőleg, de amennyire meg tudtam ítélni: a Brian May gitárost alakító Gwilym Lee tökéletes választás volt; a Roger Taylor dobost játszó Ben Hardy nagyon aranyosan hozta a figurát; és végül, de nem utolsó sorban, az énekes frontembert megformáló Rami Malek egyszerűen elképesztő színészi játékkal idézte meg a vásznon Freddie Mercury alakját, gesztusait és mimikáját, amelyhez minden bizonnyal hozzájárult Mark Coulier és Jan Sewell sminkmesterek nagyszerű munkája is. ;)
Az is nagyon érdekelt, hogy a filmben tulajdonképpen ki énekelt, merthogy az elhangzott dalok Freddie hangján szólaltak meg – legalábbis én így hallottam. Gondoltam, Rami Malek csak tátogott, és erre „varázsolták rá” Freddie hangját?! Nos, kicsit utána olvasva kiderült a nem kis ámulatot okozó turpisság. ;) Ugyan Malek maga is énekel a filmben, a producerek felhasználták a Queen-dalok éneksávjait, valamint Marc Martel is vett fel részleteket a filmhez, a kanadai énekes hangja ugyanis rendkívüli módon hasonlít Mercuryéhoz. Az ének részét tulajdonképpen Malek saját hangjából, Mercury felvételeiből és Martel hangjából gyúrták össze.
Érdemes belehallgatni!… ;)
Ebben a videóban pedig kulisszatitkokba pillanthatunk bele a film egy-két jelenetének kíséretében! :)