A musical előadások és műsorok közé Cilivel „becsempésztünk” magunknak egy humorban meglehetősen bővelkedő „prózai” darabot a Thália Színházban „Csókol anyád!” címmel.
Erre a vidám kétszereplős darabra elsősorban Nagy Ervin miatt esett a választás. Ervint régóta kedvelem (Budapest Filmes időszakom óta), de mivel színpadon még nem láttam őt játszani, Cili pedig, nemrég fedezte fel magának, így nagy érdeklődéssel ültünk be az előadásra. Amúgy elképzelhető, hogy többen most kezdik felfedezni őt, mert egy vele (a júliusi bemutató előtt) készült interjúban elmondta, hogy ’…jó érzés, hogy azért választották őt, mert úgy gondolták, érdekli az embereket, és jegyet vesznek rá…’! :)
A szórólap a következőket ismerteti a darabról: Adott egy anya, aki a maga keresetlen módján pillanatok alatt képes az őrületbe kergetni az ő kicsi fiát. „Kicsi fia" egyébként felnőtt, sőt, elvált ember - méghozzá a mama tevékeny közbenjárása miatt lett elvált. Mert hisz, milyen csodálatos, ha a drága mama úgy oldja meg a feszültségeket menyével, hogy lefizeti, csak tűnjön el a színről. Sheldon Levine összeomlik, de annyi életösztön még maradt benne, hogy elmeneküljön az ország túlsó végébe, nehogy a drága mama megint „megoldjon valamit". Téma lezárva, új lapot kell kezdeni. De ez persze túl egyszerű lenne, a mama ugyanis nem tágít. Először az Eltűnt Személyek Hivatala jelentkezik, aztán ő maga - nincs tehát más megoldás: Sheldonnak megint menekülnie kell. Bárhová, csak el a mamától.
Ironikus, keserű, szomorú, ugyanakkor végtelenül humoros levelek röpködnek anya és fia között. A fiától elszakadni képtelen Doris Levine-t Vári Éva, míg a mama elől „menekülő” Sheldon Levine-t Nagy Ervin alakítja.
A szórólap további ismertetése szerint Sam Bobrick és Julie Stein amerikai szerzőpáros/házaspár egy kiterjedt levelezés formájában bontja ki anya és fia komikusan egymásra utalt és egymástól elszakadni vágyó viszonyát, mely során mindketten elképesztő utazásokra indulnak. Eme utazások elsődleges célja az énkeresés – ki is vagyok, miért is vagyok, mire is vagyok hivatott az életem során?! A „levéldráma” (ahogyan Ervin illette a darab műfaját) mindkét szereplője igyekszik megtalálni a választ ezekre a kérdésekre – úgy az édesanya, mint a fia.
Doris és Scheldon történetébe ott kapcsolódunk be, hogy az anya elviselhetetlen viselkedése Amerika keleti partjáról egészen a nyugatiig űzte a fiát. Éjjel-nappal a televíziót nézi, imádja a kibeszélő show-kat, melyben élvezi, ahogyan másokat gyaláznak, mert addig sem kell a saját elrontott életén gondolkodnia. Férje régen meghalt („Most már tudom, hogy apa miért halt meg olyan korán, meg akart halni, hogy tőled szabaduljon!” – idézet Sheldon leveléből.). Az énkeresés során a Sors megismerteti őt a tibeti szerzetesekkel, a túlvilággal kommunikáló Mesterrel, majd idővel bekerül a média világába, mert azt gondolja, ettől ő valaki lesz… Persze, csalódnia kell… Visszatérve otthonába rá kell döbbennie, hogy hiába is, ő egy édesanya, és az a dolga, hogy aggódjon a fiáért, és mindent tudjon róla, még ha a fiát ez az őrületbe is kergeti!...
Sheldon sem találja a helyét a világban – pláne azután, hogy édesanyja furcsa módját választotta annak, hogy elválassza tőle feleségét. Adott egy életerős 30 év körüli fiatalember, akinek fogalma sincs, mi legyen, mit kezdjen magával, de minden erejével és próbálkozásával azon van, hogy embert faragjon magából. Gyenge költői vénával írt borzalmas verseivel szórakoztatja anyukáját, majd kezdve az Elvis-hasonmás versenytől (itt jegyzem meg, hogy Ervinnek nagyon jó hangja van! :)), a vadnyugati kalandokon át a börtönig viszi őt a Sors útja, mígnem sok év múlva sikeres diplomás pszichiáterként tér vissza édesanyjához. Némileg abszurd a helyzet, hogy a saját anyját kezdi el analizálni?!...
Anya és fia kapcsolata, annak minden pozitívuma és negatívuma sokunk számára ismerős lehet, hiszen legtöbbünk szülője beleszól (oké, van, ahol csak próbálnak beleszólni) az életünkbe, pusztán jóindulatból, mondván, hogy csak jót akarnak nekünk. Hiába múlnak az évek, növünk fel és leszünk idősebbek, mindvégig szüleink gyermekei maradunk.
Jelen történetben az anyuka érzelmileg zsarolja a fiát, hogy ilyen beteg, olyan beteg, és mindjárt meghal, de a fia csak gúnyolódik mindezen („Csókol anyád, aki már alig emlékszik, hogy néz ki az ő kisfia!” – idézet Doris leveléből, melyre a válasz Sheldontól: „Hát, csak felejtsd is el, hogy nézek ki!”). Ám, amikor Sheldon több hétig-hónapig nem kap levelet az anyjától, megijed, hogy valami baj történt vele, s mindent hátrahagyva hazautazik. (Éva gondolatait idézve) anya és fia jönnek-mennek a világba, holott összetartoznak, csak oda kellene figyelniük egymásra, s nem kellene ekkora utat megtenni, hogy visszakerüljenek egymáshoz. (Ervin gondolataival folytatva) a hihetetlen terror és az egymásnak intézett szurkálódó szavak és mondatok mögött hatalmas szeretet van, hisz’ amennyire egymás idegeire mennek adott, olyannyira képtelenek a másik nélkül létezni és élni – amolyan se veled, se nélküled a kapcsolatuk.
A komikum az előadás minden szintjén és mindvégig érvényesül. Ez nagyban a szerzőpárosnak, illetve az ő szövegüket könnyedén, ötletesen, rengeteg nyelvi játékkal, szóviccel és karaktereket jellemző fordulatokkal átültető Zöldi Gergely fordításának köszönhető.
A díszlet is tökéletesen fejezi ki a kb. 8 év levelezésének átfogó történetet. Egy szobát látunk, melynek fala egy nyitott boríték, ahogyan az egyik ajtó és a fal előtt álló asztalon lévő asztalterítő is az. A két szereplő rendszerint az asztal két szélén ül, s „olvassák fel” egymásnak leveleiket.
Nagyon örülök, hogy megnéztük ezt a darabot – igazán jól szórakoztunk. Éva és Ervin nagyon aranyosak és helyesek voltak együtt! :)
