A nagyitól karácsonyra kapott színházbérlettel megkezdtük ez évi színházi évadunkat. A bérlet első előadása Kocsák Tibor és Miklós Tibor Anna Karenina című musical-operája volt, amelynek Lev Tolsztoj híres regénye szolgált alapjául. Örültünk, hogy ez a darab is szerepel az előadások között, mert amikor a Madách Színház újra műsorára tűzte Polyák Lillával a főszerepben, elhatároztuk, hogy megnézzük, de végül, csak nem történt ez meg. Jó érzéssel közelítettünk a Madách Színház felé – jól meggondolva, igencsak régen jártunk már ott! Kíváncsi várakozással ültünk be a nézőtérre. A helyünk a földszint 15. sorának közepére szólt, ahonnan egész jó volt a rálátás a színpadra. Az előadás kezdetéig az érkező embereket figyelgettük, hátha látunk ismerőst! Nos, közvetlen ismerőst nem láttunk, de az előttünk lévő sorban foglalt helyet Sánta Laci és Szelényi Laci egy kisebb társasággal. Hmm, Szelényi Laci majdnem előttem ült, így jól meg tudtam őt nézni (no, persze, nem feltűnően… csak úgy diszkréten :)) – hát, közelről is helyes a srác, semmi kétség! :) Találgattuk, vajon ki miatt jöttek el megnézni a darabot, de ez nem derült ki számunkra?! :) A szereposztás viszont annál inkább, amelynek nagyon-nagyon örültünk (köszönhető talán a bérletes előadásnak?!), mert több kedvencünket már igencsak régen láttuk-hallottuk színpadon! :) A történet nem volt teljesen ismeretlen a számomra, de már nem emlékeztem minden részletére.
Anna (Polyák Lilla) Moszkvába utazik, hogy bátyja, Sztyiva (Laklóth Aladár) házassági válságát elsimítsa - bálok, udvarlások, kérők és hozományvadászok körében tűnik fel a szép, szürke szemű, pétervári hivatalnokfeleség. Vronszkijt, a gárdatisztet (Posta Victor) első látásra megragadja az asszony. Hirtelen támadt kapcsolatuk mindkét embert zuhanásszerűen sodorja a szerelmi szenvedélybe: Annát az idős férj (Sasvári Sándor), gyerek (Szerjozsa), társadalmi tisztesség, szeretőjét viszont a karrier, a hírnév csak ideig-óráig tarthatja vissza. A hősnőt a gyermekágyi láz, a fiatal katonatisztet a megkísérelt öngyilkosság ragadja majdnem el. Külföldre utaznak, vállalják a megvetést, a kihívó lázadást. Az olaszországi út után a megszokás, a köznapi elhidegülés jelei mutatkoznak Vronszkijon - Anna azonban erre az érzelemre tette fel életét, úgy érzi, mindent feláldozott; s büntetésül, bosszúból, s az elkeseredés kiúttalanságában öngyilkos lesz, a vonat elé veti magát.
Az egymás utáni történések jól nyomon követhetők voltak, mégis akadt egy-két olyan momentum, amelyet nem értettem, hogyan is kapcsolódik a történethez, illetve mi célt is szolgált a darabban. (Az egyik ilyen értelmezhetetlen jelenet a számomra, amikor két orvos(?) egy beazonosíthatatlan szerkezet társaságában készülnek megvizsgálni(?) a betegeskedő Kittyt?!
A díszlet kimondottan egyszerű és letisztult volt, mégis nagyon ötletes, ami tökéletesen betöltötte a szerepét az adott helyzetben. Ettől függetlenül, lévén orosz regényről van szó, én elbírtam volna képzelni valami súlyos, robosztus díszletet – akárcsak jelzés értékű formában is! A szamovár jelenléte például, kifejezetten hiányzott a számomra! :)
A zenével és a szöveggel már kevésbé voltam kibékülve. Némileg iránymutató lehetett volna a szórólapon feltüntetett „musical-opera” jelző, de ha a Szentivánéji álom c. musical eklektikus stílusára gondolok, amelynek majd’ minden dallama fülbemászó, nos, akkor Kocsák Tibor e műhöz írt dallamvilága nagyon idegen, nagyon ijesztő és egyáltalán nem volt fülbarát a számomra. A darabból legtöbbször hallott dalon (Anna és Vronszkij kettősén), a Miért?-en kívül nem akadt olyan dal, vagy csak részben, amelyet akármeddig elhallgattam volna, mondván, hogy annyira szép és fület gyönyörködtető. Úgy érzem, nem feltétlenül dallamokat (dallamos dalokat) komponált a szerző, hanem mintha Bartók Béla szerzeményeihez hasonló művet hallottam volna, csak éppen musical stílusban. Persze, könnyen meglehet, hogy én vagyok nagyon műveletlen, és a musical-opera műfaja ilyen… Ebben az esetben egyszerűen arról van szó, hogy bármennyire is kedvelem Kocsák Tibort, mint embert és művészt, ez a műfaj nekem nem jön be, s ennek következményeként ez a darab sem. :(
Ugyanígy vagyok a dalok szövegeivel. Miklós Tibor, akit a magyar musical megteremtőjeként is emlegetnek, s akinek népszerű és kedvelt musicalek fordításai fűződnek a nevéhez, a dalok közti rövid (néhány szavas) párbeszédek némelyike már-már nevetségesnek tűnt, pedig komoly drámai helyzetben hangzottak el. Ismét csak elnézést kérek a tudatlanságomért, de miért nem lehetett ezeket az egy-két mondatokat prózában (zene nélkül) elmondani?! Ezek a pici (zene nélküli) szövegek arra is jók lettek volna, hogy egy kicsit fellélegezzünk, és könnyebben tudjuk befogadni a következő dalt. A darab drámai feszültsége mellett folyamatosan hallgatni az amúgy sem könnyen emészthető zenét, kifejezetten fárasztó és nyomasztó volt… :(
A színészek többsége – főleg a kedvenceink – tökéletesen és nagyon jól játszották el a szerepüket. Lillának minden elismerésem, hogy ezeket a nehéz dalokat a lehetőségekhez és a tehetségéhez mérten a legjobban adta elő. El sem tudom képzelni, hogy létezhet-e másik női musicalszínész rajta kívül, aki ilyen szinten megbirkózik ezekkel a magas hangokkal!? :) Victor szereplésének külön örült a szívem, mert régen láttam őt színpadon. Őt is csak elismerő szavakkal tudom illetni – abszolút hitelesen jelenítette meg a szenvedélyes szeretőt, és hangilag is tökéletesen illett hozzá ez a szerep! :) Nagyon jól állt neki az egyenruha, nem beszélve, amikor a kigombolt fehéringnek köszönhetően deltás mellkasának is szemtanúi lehettünk. (Ezer bocsánat, ezt nem bírtam kihagyni! J) Azt gondolom, leginkább kettőjüknek köszönhető, hogy végignéztük az előadást. Igaz, az sem igazán jellemző ránk, hogy csak úgy otthagyjunk egy darabot! :(
Mindettől függetlenül az előadás végén gondolkodás nélkül csatlakoztunk az álló tapshoz, mert a színészek szeretnivalók voltak, az előadás önmagában rendben volt, Kocsák Tibort imádjuk… hát, istenem, a darab sajnos, nagyon nem jött be nekünk! :(
