A RaM Colosseumba 7 óra után indultunk el. A Dózsa György úttól ezúttal trolibusszal utaztunk – amúgy is jött éppen, no meg a hőségben sem volt nagy kedvünk sétálni.
Megérkezve átvettem a jegyünket a pénztárban, majd vártuk, hogy beülhessünk a nézőtérre. Elfoglalva helyünket a 9. sor közepén, meg kellett állapítanunk, hogy a páros sorokba célszerűbb jegyet venni, mert azok valamivel magasabban vannak az előttük lévő sornál, s így jobb a rálátás a színpadra. Szerencsénkre nem magas emberek ültek előttünk, így ha imitt-amott takart is a buksi a jelenetből, összességében mindent jól láttunk.
A ma esti BOLDOGSÁG 69:09 előadásra azért került a választás – azon túl, hogy még nem láttuk –, mert pénteken bálozni megyünk, s a csütörtöki REVANS (amit ugyancsak nem láttunk még, de ami késik…) túl közel lett volna a péntekhez, s hogy legyen egy „pihenőnapunk”, a szerdai előadás, azaz a BOLDOGSÁG 69:09 mellett döntöttünk. Ugyanakkor érintve is vagyok a témában, merthogy ’69-ben születtem, s ha mindenre nem is emlékszem kristálytisztán, merthogy gyerekként még nem éltem meg igazán az akkori történéseket, úgy gondoltam, több momentum ismerős lehet majd a számomra.
Ezzel némiképpen el is árultam, hogy a címben szereplő számok, nem egy sportesemény végeredményét, netán a boldogság időtartamát mutatják, hanem évszámokat jelölnek. Két évszám, 1969 és 2009, azaz a múlt és a jelen. Az előadás e két időszakot állítja szembe egymással, vagy ha úgy tetszik, húz párhuzamot a divat-, a zene-, a táncstílus és az életmód akkori és mostani eszközeivel, ismérveivel, jellemzőivel, illetve mutatja meg azt a hatalmas változást, amely az elmúlt negyven év Magyarországát legfőképpen jellemezte. Miután azonban mi, nézők, elsősorban nem politikai elemzésre, hanem önfeledt szórakozásra vágyunk egy színházi előadás alkalmával, az alkotók a mindenkit (előbb-utóbb) érintő és érdeklő szerelem témakörén keresztül mutatják be az összehasonlítást, mert írjunk bármilyen évet is, alakuljon bárhogyan is egy ország helyzete, a boldogság keresése örök marad, mert ez az érzés lételemünk az életben. Lehet persze, nélküle élni, de nem érdemes, főleg, hogy azt már boldogtalanságnak nevezik.
A mondanivaló köré szőtt történet főszereplői a szürke ballonkabátos-kalapos úr (Román Sándor), aki fiatalkori önmaga (Patonai Norbert) és egy az égből letaszított angyal (Pintér Ágota Lotti) közreműködésével, mint egy sokat megélt és tapasztalt bölcs, segítségére siet az esetlen és tapasztalatlan huszonéves fiúnak (Péli Róbert). Értelemszerűen mindkét kor a rá jellemző stílusjegyeket (ruha, frizura, viselkedés) vonultatja fel, s ennek megfelelően alakul a zene és a tánc. Az 1969-es év jegyében megannyi közkedvelt korabeli magyar sláger csendül fel, melyek többsége még a ma fiataljainak is olykor-olykor ismerős lehet. Az elhangzó slágerek némelyike szorosan és meghatározó módon része az adott történettöredéknek, némelyike azonban mindössze hangulatával színesíti azt. A tánc és a mozgáskultúra is igazodik ehhez a korhoz, amelynek legfőbb jellemzője az akkoriban, ha nem is kedvelt, de illendőnek (épp ezért már-már kötelezőnek) számító társastánctudás, amelyet az ember lánya és fia a rendszerint vicces hangulatúra sikeredett tánciskolai órákon igyekezett elsajátítani. A 2009-es évet egyértelműen a pergős és túlfűtött diszkó- és elektronikus zene jellemezte, amelyhez sokkal szabadabb mozgású, nem előírás szerint koreografált, akár egyénileg kitalált mozdulatsor párosult. A kor nyitottságának köszönhetően másik kontinensről, más kultúrából származó táncmozgás, lépéssor is megjelenik már ekkor, hogy a breaktánctól a hiphop-ig szépen beépüljön a 21. század fiatalságának szórakozási (és tánc)kultúrájába.
Visszakanyarodva a történet fonalához, váltakozva nyerünk bepillantást a két kor(szak) egy-egy kiragadott, ám nagyon is jellemző életképébe, tökéletesen érzékelve a múlt és a jelen váltakozását. Ahogyan azt már említettem, ebben elsődleges szerepet játszik a zene és a tánc, amelyet a korabeli hajviselet és öltözködés minden kétséget kizáróan megerősít. Az érdem Debreczeni Ildikó jelmeztervezőé, aki tökéletes látványvilággal válogatta ki és össze a ruhákat és kiegészítőket. Igazán ötletes elgondolás volt, hogy a ’60-’70-es évek női „egyendivatfrizuráját” nem parókával, hanem műanyag sapkaszerű „fejfedővel” oldotta meg. A jelenkori évet, 2009-et, számomra leginkább a fehér sportos szerkóba öltözött, higanymozgású parti arcok jelenítik meg, akik uralják a szórakozóhelyeket, mindig mindent jobban tudnak, s kizárólag bombanőkkel mutatkoznak. E kor ismérveinek bemutatása közül a mozis jelenet tetszett a legjobban. Szenzációs volt a kézzel, lábbal és szájjal generált hangok és ritmusok sora, amely tökéletesen visszaadta a plázamozizás popcornos, kólás, izgulós, hüppögős, röhögős feelingjét!
A díszlet Mira János tervei alapján készültek, melyek nagyszerűsége a variálhatósága, mely egyszer szürke börtönbelsőt mutat, másszor vörös fényben pompázó diszkó termet! A fény- és hangtechnikáról nem igazán szoktam említést tenni, talán, mert nem látom magát az alkotó embert, mint ahogyan a táncost a színpadon, s hajlamos vagyok úgy gondolkodni, hogy az csak úgy van. Pontosabban sehogyan sem gondolom, egyszerűen természetesnek veszem. Ezen az előadáson azonban különös jelentősége van a fénynek és a hangnak, ezért óriási gratula Szimeiszter Balázsnak a fényért, illetve Kupcsik Bertalannak a hangért. Több jelenet értelmezését és hangulatát határozták meg a hangok és a fények elegye. Egyik ilyen emlékezetes jelenet számomra az esős-esernyős jelenet, amelyben nem csak hallani lehetett az esőkoppanást, de az ügyes fénytechnikának köszönhetően még az aszfaltról fel-felcsapódó esőcseppeket is látni lehetett.
Román Sándor (fő)szereplését minden hozzáfűznivaló nélkül írtam csak le, márpedig ez nem járja! Nem ismertük még ezt a darabot, ezért nem is tudtuk, hogy ő is aktív részese a színpadon történteknek. Meglepetés és nagy-nagy öröm volt számunkra, hogy láthattuk őt színpadon táncolni. :)
E darab megnézésével újabb ExperiDance-élménnyel gazdagodtunk. A műsor kezdete előtt vetített bejátszások alatt Cili kinézte, hogy szeptember 21-én Nagyidai cigányok lesznek… Szóval, elképzelhető, hogy ott találkozunk újra! :)
