Emlékmorzsák

Mindig is érdekelt a szinkronkészítés - úgy technikailag, mint színészileg. Fogékony, de még inkább érzékeny vagyok a szinkronhangokra - elsősorban a férfi szinkronhangokra. Örök nagy kedvencem, Selmeczi Roland hangját ma már inkább csak az égiek élvezhetik.:( Számomra nagyon fontos, ha úgy tetszik, alapvető szempont, hogy az ismert külföldi színésznek szinkronhangot kölcsönző magyar hang, ha már egyszer megszoktam, lehetőség szerint, ne változzon, és igenis, erre figyeljenek oda a szinkronrendezők, és amikor csak lehet, kövessenek el mindent, hogy pl. Jennifer Anistont Kökényessy Ági, Pierce Brosnant Kautzky Armand, George Clooney-t Szabó Sipos Barnabás, Bruce Willist Dörner György, Nicholas Cage-t Józsa Imre, Leonardo di Capriót Hevér Gábor stb. szinkronizáljon, mert igenis "illúzió romboló", ha nem a megszokott magyar hangján szólaltatják meg őket. :(
A magyar szinkron idén ünnepli 80. születésnapját, ami szerintem, elismerésre méltó, mert úgy gondolom, szenzációsan jó színészeink vannak, akik kiválóan szinkronizálnak, sőt, többünk véleménye szerint, élvezetesebb film a szinkronhanggal, mint az eredeti nyelven megszólaló színésszel!? Mindezek ellenére szomorúan olvastam, hogy "bajban van a magyar hang"?!
Bizonyára a "hangok" iránti érdeklődésem is magyarázata annak, hogy azonnal felfigyeltem a Port.hu színházi ajánlójában egyik nagyon kedvelt és nagy népszerűségnek örvendő kiváló magyar színészünk, Kautzky Armand rendezésében színpadra állítottHangemberek című keserédes film-színházra, melyet az ugyancsak ismert és kedvelt színész és szinkronhang, Imre István ötlete nyomán Albert Péter kortárs szerző és színművész írt, aki maga is több mint 300 filmben szinkronizált az elmúlt két évtizedben.
Amint az a színház honlapján olvasható, "a Hangemberek a szinkronstúdiók édesbús, kulisszatitkos, sok humorral, (ön)iróniával és anomáliákkal egyaránt tarkított, rendszerváltás utáni világát tárja a bennfentessé avatott nagyérdemű elé, szívbemarkoló tanulságokkal és társadalomkritikai áthallásokkal".
A témát elolvasva én máris kedvet éreztem e darab megnézéséhez, Kautzky Armand rendezése és szereplése ugyancsak vonzó szempont volt, amely elhatározásomban a további szereplők is csak megerősítettek. Cilivel konzultálva és egyeztetve gyors elhatározásra jutottunk, s azonnal intézkedtem jegyvásárlás ügyben.
Bár, már hivatalosan a tavasz évszakába léptünk, az egyelőre nehezen távozó tél ezt mintha nem igazán akarná tudomásul venni, s még próbára teszi a türelmünket, ennek ellenére egész tűrhető időjárásban volt részünk. Az előadás az Újszínház Bubik István Stúdiószínpadán került bemutatásra, amelynek megtalálása némi gondot okozott, de egy rövid bolyongás után rátaláltunk a stúdiószínpad bejáratára. A helyfoglalás érkezési sorrendben történt, s bár, mi az utolsók között léptünk a nézőtérre, jó helyre sikerült leülnünk, ahonnan kiválóan láttunk mindent a színpadon történtekből. :)
Amint azt már fentebb is írtam, a darab egy történeten keresztül meséli el a magyar szinkronstúdiók világának elmúlt 25 évét, annak minden örömével és keserűségével. A bajban lévő magyar szinkronról korábban olvasott cikk mondatai szinte mindegyike visszaköszönt a színpadi dialógusokból. Nagyon tisztán és világosan nyomon lehetett követni a "változások szelét". :) Azt gondolom, a darab hitelességéhez nagyban hozzájárult, hogy maguktól a "szinkron sztárok"-tól, azaz a méltán népszerű és kedvelt (szinkron)színészeink - Kautzky Armand, Kökényessy Ági, Lux Ádám, Mihályi Győző, Szabó Sipos Barnabás - szájából hangzottak el azon mondatok, amelyek - adott esetben - napjainkban is elhangzanak a különböző szinkronstúdiókban. :(
Mindkettőnknek nagyon tetszett az előadás! Magamat tekintve, ugyan, nem tudtam, mire számítsak a darab kapcsán, de miután a téma nagyon érdekel, így biztos voltam benne, hogy nagy csalódás nem fog érni; Cilit tekintve pedig, örültem, hogy ugyancsak élvezte az előadást, annak ellenére, hogy alapvetően nem annyira érzékeny a (szinkron)hangokra, illetve a magyar szinkronra, mint ügyre. :)