Délután 6 órára Cili elé mentem a KöKire, ahonnan már együtt mentünk a Művészetek Palotája Bernstein: Mise című produkciójának megnézésére. A 19:30-as kezdést tekintve korán odaértünk, ami azért is volt nagyon jó, mert szerettem volna kísérletet tenni, hátha valamelyik Webber-estre kapok még jegyet, de olyan tömött sor állt a pénztárnál, hogy meg sem próbáltam a dolgot. (Amúgy tartok tőle, hogy semmi esély sincs jegyhez jutni. :() Azért, hogy kárpótoljuk magunkat valamivel, ettünk egy-egy bécsi magos perecet és ittunk egy-egy ananászlét a büfében, potom 700-700,-Ft-ért – hihetetlen, nem? Egy perec + 2 dl üdítő 700,-Ft!? No, mindegy, ez most járt nekünk! :)
¼ 8 körül elfoglaltuk helyünket a baloldali erkélyülés 1-2. székén. Meglátva a színpadot ámultunk csak el, mekkora művészi apparátus várható az előadáshoz. Mindezek mellett a kellékként folpackba tekert bőröndök látványa is érdeklődésre tartott számot.
A vendégek, illetve a nézők soraiban felfedeztünk egy-két ismerős arcot – a „celebek” (hogy a mai trendi szóhasználattal éljek) közül Polyák Lilla művésznőt és Bolba Tamás karmestert, valamint Feldmájer Sándor volt kollégámat a Budapest Filmtől, illetve Elensart, Géza rajongói oldalának szerkesztőjét. :)
A koncertet illetően fogalmunk sem volt, hogy mit várjunk. Egyikünk sem tudott semmit sem a szóban forgó műről, talán, még csak részleteket sem hallottunk belőle soha. Áprilisban, amikor a jegyeket megvettük, elsősorban Egyházi Géza és Serbán Attila, illetve Leonard Bernstein neve volt garancia az estre, majd meglátva a hatalmas zenekari létszámot mindenképpen élményekkel teli előadást ígért…
A 90 éve született Leonard Bernstein életének főműve a Mise, mely a mai kor emberének nyelvén a mai kor emberének kérdéseit, problémáit fogalmazza meg, provokatív és gondolatébresztő módon. A felkavaró és felemelő alkotásban önátadás és lázadás, felszínesség és elmélyülés kontrasztál egymással, és oldódik fel végül a béke koráljában. A Jackie Kennedy felkérésére 1971-ben komponált Bernstein-mise a washingtoni Kennedy Center avató ünnepségén szólalt meg először. A lázongó hangvételű darabot ritkán látja a közönség, mert meglehetősen hatalmas apparátus – 14 szólista, szimfonikus zenekar, oratórium- és gyermekkórus – szükséges hozzá. Bernstein Misé-je minden, csak nem egy katolikus istentisztelet. Itt a templomot a színpad helyettesíti, ahol nemcsak énekesek és kórus játsszák a szerepeket, hanem a tánckar és színészet is szerves részét képezi az előadásnak. A szerző életművében egyedülálló katolikus egyházi mű nemcsak zenéjének, de a köré komponált "performansznak" is köszönheti sikerét. Főpap, kórusok, utcai énekesek jelennek meg a színpadon, ministránsok segédkeznek a Főpapnak és különböző koreográfiákat jelenítenek meg a mise alatt.
Talán, a fenti sorokból is kiderült, hogy nagyon érdekes előadásnak voltunk a részesei. Először szép sorban bevonultak a zenészek és a kórus tagjai. Ezután a főszereplő Papot alakító Egyházi Géza :), vele a Fiút alakító Sapszon Gergely, majd a további szólisták. A Pap és a Fiú öltözete nem volt szokatlan, ám a „kiszolgáltatott lelkeket” megformáló szólisták „jelmeze” felettébb elgondolkodtató volt. Mindegyikük szürke színű pólót, shortot, nadrágot vagy ruhát, rajta átlátszó műanyag esőkabátot viselt. Hajuk és arcuk is szürke árnyalatot kapott, ami talán, idős korukat kívánta jelképezni. Amúgy a szürke szín meghatározó volt, mert a kórus és a zenekar tagjainak többsége is ilyen színű ruhát viselt – az én olvasatomban minden bizonnyal az elmúlást hivatott szimbolizálni. Ennek a sminknek köszönhetően csak hosszú percek elteltével sikerült felismernem Homonnay Zsoltot, Serbán Attilát, Kerényi Miklós Mátét, Szabó Dávidot, Szemenyei Jánost és Peller Annát.
Maga a mű egy liturgia alapkövein megy végig – a Pap celebrál, amit a hívők áhítattal figyelnek és hallgatnak. Csakhogy „ezen a misén” Bernstein a Pap személyén keresztül számon kéri Istent az emberek elszenvedett borzalmaiért – üldözésükért, deportálásukért, fájdalmaikért, elesettségükért, amikor is a mű „aranymetszésében” a Pap kb. 10 perces szólóval perlekedik Istennel mindezek megtörténte miatt. A számkivetetteket megformáló szólisták mindegyike egy-egy dalon keresztül énekli el saját, ugyanakkor nagyon sokak történetét. Bőröndjükben féltett emlékeiket, tárgyaikat őrzik (ki egy piros autót, ki egy babát, ki a kedvenc könyvét), amely egész életüket végig kísérte, és a halálba tartva is ragaszkodnak hozzá. A darab vége felé sajnos, szemtanúi leszünk elkerülhetetlen haláluknak, de az utolsó percekben megjelenik a „megváltó” egy angyal képében, és feltámasztja őket hamvaikból, hogy újra élhessenek…
A Mise zenéje eklektikusságából adódóan nemcsak a nézőnek és a hallgatónak nehezen befogadható és értelmezhető, de a zenésznek és az előadónak is komoly kihívás és megpróbáltatás a különböző stílusú dalbetétek interpretálása…
Géza hangja nagy meglepetést nem okozott, ám amit ezen az estén produkált, az lenyűgöző volt. A Pap megszemélyesítéséhez tökéletesen illő hangorgánuma mellett, tanult és tehetséges színészeket túlszárnyaló módon formálta meg a szerepet. A hiteles színészi játékon túl elképesztő pontossággal – úgy szövegileg, mint hangilag – szólaltatta meg a dalokat. Csodálatos élmény volt őt hallgatni. Nem hívő ember létünkre, úgy gondoltuk Cilivel, ha Géza tartana szentmisét, mi minden bizonnyal rendszeres hallgatói lennénk. :)
A szólisták közül – az általunk inkább ismert – Anna, Dávid, Máté, Serbi és Zsolt is hozták a maguk formáját. Mindegyikük dalválasztása telitalálat volt, mert mind hangulatát, mind tartalmát tekintve hasonló volt a tőlük megszokott habitusú dalokhoz. Mindettől függetlenül le a kalappal előttük, ahogyan a többi szólista előtt is, hogy ezeket a nehéz dalokat, illetve a történet mozgáskoreográfiáját ilyen tökéletesen megtanulták, és fantasztikus hangjukkal és előadásukkal nagyban hozzájárultak a mű befogadásához… Az is igaz, ha csak a zenére szorítkozunk, vegyes érzések járják át az embert, mert míg az egyik melódia marasztalásra ösztönöz bennünket, addig a másik dallamot hallva legszívesebben kimenekülnénk a színházteremből. No, de miután Bernstein megfogalmazása szerint a Mise „színdarab énekesekre, színészekre és táncosokra”, így ezek együttes jelenlétével élvezhettük az elénk táruló színpadképet és a fülünkre bocsájtott dallamokat… :)
