Hat nap híján egy éve voltunk előadáson az Operettszínházban – az akkori őszi évad újdonságát, a Rebeccát néztük meg. Most, egy évvel később, ismét egy (régi)újdonság került fel a színház repertoárjára, ez a Miss Saigon. Július közepén vettem meg a jegyeket az előadásra, amely után nem sokkal a szereposztásra is fény derült, s amelyben szerencsére, nem is történtek nagy változások. Ennek köszönhetően Professzorként Szabó P. Szilvesztert, Kimként Vágó Zsuzsit, Chrisként Dolhai Attilát, Johnként Feke Pált, Ellenként Bordás Barbarát, Thuyként Ambruzs Ádámot, Gigiként Csengeri Ottíliát, valamint Tamként (Kim kisfia) Szurap Szilárdot láthattuk.
A Miss Saigon Giacomo Puccini Pillangókisasszony című operája alapján íródott, amelyet Claude-Michel Schönbergés Alain Boublil (A nyomorultak alkotói) ültettek át a musicalek világába 1989-ben.A musicalt állítólag egy fénykép ihlette, amelyet Schönberg véletlenül talált egy újságban. Komponálás közben épp kávészünetet tartott, s belelapozott egy magazinba, amit valaki a zongorán hagyott. A fotón egy vietnami édesanya Tan Son Nhut repülőterén éppen végső búcsút vesz a háború alatt született kislányától. A lány az Egyesült Államokba utazott, ahol az édesapja egy volt amerikai katona, és olyan pozícióban volt, amelyben jobb körülményeket tudott a lányának biztosítani.
A Miss Saigon története egy fiatal lányról, Kimről szól, aki a háború miatt elveszíti szüleit, majd 1975-ben Saigonba menekül. Egy bárban kezd el dolgozni, amikor megismeri Christ, a háború szörnyűségitől megcsömörlött fiatal amerikai katonát. Látszólag kettejük története a Miss Saigon, de sokkal többről szól a mű. Megismerteti a nézőt a vietnami háború végnapjaival, az ott élők testi és lelki nyomorával. Láthatjuk, miként próbálják meg túlélni az emberek a háborút, Saigon bukását, s az azt követő kommunista rezsimet. Amerikai oldalról is sok áldozatot követelt a háború, hiszen a katonáknak helyben a fizikai túlélésért kellett küzdeniük, a veteránoknak pedig meg kellett próbálni visszailleszkedni a társadalom megszokott menetébe.
Nem volt ismeretlen a darab számomra, de részleteiben nem ismertem a történetet, dalokat is belőle leginkább különböző musicalműsorokban hallottam. 2008-ban, amikor elkapott a musicalláz, meghallgattam a Kaszás Attilával készült CD-t, de (minden bizonnyal hatalmas szentségtörés lesz, amit most írok) olyannyira nem nyerte el a tetszésemet az ő ének- és előadó stílusa, hogy ebből adódóan maga a musical sem hagyott mély nyomot bennem, sőt. Talán éppen ezért sem éreztem késztetést, hogy bármikor is újra meghallgassam a hanganyagot, vagy akár a Netes videó portáloknak köszönhetően megnézzek a musicalből egy-egy felvételt. Egyszóval, fenntartások közepette ültem be az előadásra, amelyre elsősorban Cili kívánsága miatt jöttünk el, ugyanakkor mégiscsak szerettem volna megadni magamnak az esélyt, hogy teljes egészében megismerjem, és esetleg megkedveljem ezt a „maradandó darabot”. Bíztam a mostani szereposztás általam ismert és kedvelt művészeiben, miszerint jótékony hatással lesznek rám és magával ragadó élményben részesítenek.
Az előadás megkezdése előtt a mobiltelefonunk kikapcsolásán túl arra is figyelmeztettek bennünket, hogy az előadás alatt erőteljes hang- és pirotechnikai hatásokra számítsunk, legfőképpen a darab elején. A figyelmeztetés ellenére csak sikerült a legelső durranástól jól megijednem, de az is tény, hogy pillanatokon belül a vietnámi háború kellős közepén érez(het)tem magam.
Az előadás egy, a háttérben vetített helikopterrelindul, amely közeledik, majd egyszer csak rakétát lő ki magából, de az már a térben, azaz a színpadon robban fel. (No, én ekkor ijedtem meg. :)) Ezt követően a helikopter „kirepül a képből” a térbe (a színpad fölé), ahonnan (azaz a zsinórpadlásról) fegyveresek ereszkednek le, mintha a helikopterről érkeznének. :) A későbbi technikai megoldások is elképesztően hatásosak. Emlékezetes és látványos jelenet, amikor a Saigonból történő kivonulás során felszálló helikoptert látunk, amelyet a gép közvetlen közeli hangja csak még valóságosabbá tesz, holott egy élethű méretekkel rendelkező modellről van szó, melynek forgó propellerét lézerfény helyettesíti. A háttérben vetített korabeli filmkockák és megrázó adatok nem feltétlenül a különleges technikai megoldásokat minősítik, de ott, akkor, abban a pillanatban rendkívüli hatással bírnak, amelyek kellőképpen lesújtják és megrendítik az embert.
Szabó P. Szilveszter választása a Professzor szerepére telitalálat volt. Karakterének jelleme az a körmönfont bártulajdonos, aki mint általában minden tettéért, ezúttal is megfelelő haszon reményében munkához juttatja a Saigonba menekülő Kimet a Go-Go bárban. A történet során azonban az is megmutatkozni látszódik, hogy e körmönfont haszonlesőnek létezik érző emberi oldala is, még ha azok „megcsillantásáért” ugyancsak elvárja az anyagi hálát. Segít Kimnek Bangkokba menekülni, és segédkezik abban is, hogy Kim kisfia, Tam találkozhasson az amerikai katona apjával, Chris-szel. Úgy gondolom, a Professzor megformálása egyfelől rutinművelet lehetett Szil számára, másfelől azonban komoly kidolgozást igényelt. Rutinművelet, mert előfordult már Szil repertoárjában, ha némi túlzással is, de hasonló karakter (pl. a Rudolf Pfeiffere), amelyből ihletet is meríthetett, ugyanakkor megmutatkozott a végtelen tehetsége, amellyel sajátosan (amolyan „szabópésen”) felépítette a figurát (a kissé görnyedt testtartás egyszerűen hibbbátlan :)), és szenzációsan jeleníti meg a mindenre elszánt, pénzsóvár, humorban bővelkedő, a jobb életről álmodozó, ugyanakkor mégiscsak sebezhető embert, aki a maga módján egyszerűen csak túl akarja élni ezt az értelmetlen háborút. Szilben ezúttal sem csalódtam (fel sem merülne bennem ilyesmi :)) – minden tekintetben tökéletes volt, s a figura jellemében ott lappangó ripacskodás lehetőségét sem véltem felfedezni nála! Magával ragadó játékával minden fenntartásomat szertefoszlatta a darab iránt, aminek köszönhetően minden pillanatát élveztem az előadásnak! :)
Dolhai Attila Chrisként az érzelmeiben tán biztos, ám cselekedeteiben végtelenül bizonytalan amerikai katona. Irányítható, akit irányítani is kell, s hol jó barátja, John tereli a helyes irányba és győzi meg, hogy mitévő is legyen, hol pedig, szerelmére, Kimre, majd később feleségére, Ellenre bízza a történéseket. Christ John és a Professzor hozza össze Kimmel, majd John viszi el őt Saigonból. Évekkel később ismét John küldi oda vissza, amikor tudomást szerez gyermekének létezéséről. Attila színészileg nagyon hiteles a szerepben, s bár énekhangja változatlanul nem nyűgöz le, az vitathatatlan, hogy a különböző érzelmű és mondandójú dalok előadásából kiérződik az öröm, a reménytelenség, a kétségbeesés, a bizonytalanság, vagy éppen a fájdalom.
Vágó Zsuzsi maximálisan kiváló alakításában egy pillanatnyi kétségem nem volt – sem színészileg, sem hangilag, de amit ma délután láttam és hallottam tőle - totálisan lenyűgözött. Szépsége mellett székbe szögezett a kristálytiszta hangja és a minden pillanatában hiteles és meggyőző színészi játéka. Hangjának érzelmi skálájával még inkább kifejezővé tette az egyes dalok hangulatát, amelyből hol a szerelem, hol a féltés, hol a fájdalom, hol a reményvesztettség érződött ki. Kim szerelme Chris iránt az idők végezetéig kitartani látszódik, amelyet sem az évek múlása, sem a csalódások száma nem rendít meg. Nőként egyre erősebbé, anyaként védelmezőbbé válik, míg hite a rá váró boldog élet reményében megingathatatlanná teszi, mégis legbelül megmarad az a naiv ifjú hölgy, aki a bárban egy szempillantás alatt beleszeretett az amerikai katonába, s akinek eljövetelét úgy várja, mint a szőke herceg érkezését a hófehér lovon. :)
Feke Pál szereplése külön öröm volt számomra. Kiváló választás volt John karakterére, keresve sem találhattak volna nála jobbat. Az eddig megformált szerepei után szinte magától értetődő, hogy egy erőskezű, határozott, rendszerint a helyzet magaslatán álló katona szerepében lássuk újra. Mindebből komolyan és igazán akkor kapunk egy jó nagy adag dózist, amikor veteránként a bui doi árvák (amerikai apától és vietnámi anyától született szegény sorsú gyerekek) megmentéséért küzd, s hangja – kiegészülvea férfikórussal – falakat renget meg a róluk (és értük) szóló dalban (Bui Doi). Palit első pillanattól kezdve kedvelem, ahogy meghallottam őt énekelni és megismertem a színészi játékát. :)
Ellen szerepében Bordás Barbarát láttuk. Ellen magabiztos nő és feleség, aki szerető társa férjének. Ez az idilli kép kissé beárnyékolódni látszik, amikor Ellen tudomást szerez Kimről és annak Chris-szel közös gyermekéről. Ellen szeretete férje iránt elég erősnek bizonyul ahhoz, hogy felülemelkedjen a múlt történésein, még ha az a jelenre is kihatással van, s továbbra is igyekszik férje biztos támasza maradni. Amikor azonban egy félreértés során találkozik Kimmel és annak szemében meglátja a végtelen szerelmet Chris iránt, lelkileg megrendül. Férje előtt már újra öntudatosnak mutatja magát, akit egyetlen lehetséges megoldásként választás elé állít. Barbara új szereplő volt számunkra, akit ez idáig nem láttunk még színpadon, de minden tekintetben tökéletes alakítást nyújtott. :)
Ambruzs Ádám Thuy megformálója, aki tizenévesen – szülői ráhatással – jegyzi el Kimet. Fogadalmukat a fiú örökérvényűnek gondolja, ám Kim részéről mindez idővel a feledés homályába merül. Thuy nehezen viseli, hogy Kim szíve már másért dobog, ezért csalódottságában és haragjában bosszút esküszik a lány iránt, aki azonban végzetes lépésre szánja el magát. Ádámot is először láttuk színpadon, de mind színészi játékával, mind hangi adottságaival elégedettek voltunk. :)
Csengeri Ottília a '94-es produkcióban is Gigit, a bár első számú szépségkirálynőjét játszotta. Döbbenetes, hogy mit sem látszódik rajta az azóta eltelt 17 év! Ottília ugyanolyan gyönyörű, mozgékony és hajlékony, mint akkor – mondom mindezt úgy, hogy a ’94-es előadáson nem is láttam őt, csupán abból indultam ki, ha most ilyen „dögös”, évekkel ezelőtt még inkább az lehetett! A tapsrend alatt vetett cigánykerék előtt is le a kalappal! :)
Szurap Szilárd Kim és Chris kisfiát, Tamot alakítja. Tam mindössze 6-7 éves fiúcska, aki még nem különösebben fogja fel, mi is történik körülötte. Egyszer elbújik valahova, ha a saját megítélése szerint valamiféle veszély fenyegeti, másszor feltétlen bizalommal fogad szót édesanyjának. E gyermeki ártatlanság miatt történhet meg az, hogy fel sem méri édesanyja halálának tragédiáját, ugyanakkor szeretettel közelít Chrishez, az édesapjához, gondolván, hogy édesanyja erről beszélt neki nem sokkal ezelőtt. Gyermek szereplése a színpadon mindig nagyon kedves, de néha nyomasztó is – főleg, ha komoly érzelmi drámákban kell helytállniuk, hiszen mindannyian azon vagyunk, hogy a szomorú, szívbemarkoló és tragikus helyzetektől messze megóvjuk a gyermekeinket.
A szórólapot olvasgatva azt is megtudtam, hogy a rendező, Kerényi Miklós Gábor – KERO® azon alkotótársaival dolgozott együtt, akikkel a 1994-es előadást színre vitték. A díszlet Kentaur munkája, a jelmezeket Horváth Kata tervezte, a koreográfus Bakó Gábor volt, a zenekart pedig Makláry László vezényelte.
Mindegyikük alkotása elképesztően profimunka, amely külön-külön is megállná a helyét, ugyanakkor mégis az a nagyon fantasztikus benne, hogy egyik a másik nélkül nem alkotna ilyen minden részletében szorosan egymáshoz passzoló, kerek egészet.Csupán érdekességként írom, hogy Kentaur például – elmondása szerint – külföldi karrierje ennek a produkciónak köszönhetően indult be igazán, mert később Stockholmtól Koppenhágán át Maniláig több városban is tervezhetett díszletet a Miss Saigonhoz. :)
Amint azt az írásom elején sejtetni engedtem, nem voltam benne biztos, hogy élményekkel telve sétálok majd ki a színházból. Igaz, zeneileg nem feltétlenül könnyen befogadható a darab, mondandóját tekintve komoly drámai pillanatokkal teli, mégis e csodás színészekkel, látványos díszletekkel és nagyszerű jelmezekkel színpadra varázsolt előadás olyan színházi élményben részesített, amit magam sem hittem volna! Olyannyira belefeledkeztem a látványba, hogy az előadás végén a hosszú percekig tartó vastaps alatt Cilinek kellett odasúgnia, hogy „már az egész színház állva tapsol”! Hiába, én valahol ott éreztem magam a színpadon, a sok csodás színész és táncos között! Ki gondolta volna, hogy mindvégig a baloldali emeleti szék egyikében ülök?! :)
Kisétálva a színházból meglepetten láttuk, milyen nagy élet van az Andrássy úton. Érdekesnek ígérkeztek a felállított sátrak kínálata, így hát, elsétálgattunk egy keveset közöttük. Idővel kiderült, hogy az autómentes nap alkalmából szervezték mindezt. Említésre méltó dolgot nem láttunk, nem hallottunk, ellenben isteni finom kakaós kürtöskalácsot vettünk az egyik árusnál, amelynek rám eső részét hazaérve azonnal be is burkoltam! :)
