½9 körül örömmel ébredtem arra, hogy a hasamra süt a nap. Szerencsére, az előrejelzések ellenére egész nap csodálatos időnek örvendhettünk, amely maximálisan alkalmas volt túrázásra.
A fincsi reggelit követően felkerekedtünk, s amolyan alapozásképpen egy kisebb sétát terveztünk, amely elsődlegesen kenyér beszerző túra volt. A falu központjába a templom irányába indultunk el, hogy egy kb. 15 évvel ezelőtti turistatérkép szerint, Mátraszentistvánon keresztül sétáljunk vissza Lászlóba. Rögtön az utunk elején rá kellett döbbennünk, hogy a Mátraszentistváni SÍPARK kiépítésével megszűnt az a turistaút, amelyen elindultunk, s László központjába kizárólag egyetlen út vezet, mégpedig az, amerre tegnap esti érkezésünkkor mentünk. Hatalmas területen fekszik ez a bizonyos SÍPARK, amely komoly és modern paradicsoma lehet a téli sportokat kedvelőknek.
Átküszködve magunkat a hatalmas sípályák "füves legelőin", valahogy csak átkeveredtünk Mátraszentistvánba. Szerencsére, az a turistaút (KÉK) megvolt, amely átvezet Lászlóba. Komolyabb változást nem láttunk Istvánban, mindössze annyi tűnt fel nekünk, hogy az István és László határában lévő kisbolt egy kis panzióval bővült ki. Sokra persze, nem mentünk vele, ugyanis zárva volt. Végső reményünk a lászlói kisbolt maradt, amely már évekkel ezelőtt is megvolt és üzemelt, s amely szerencsénkre, most is nyitva volt. A kiszolgáló úr nem éppen volt kedves, de az édesanyja, akivel kifelé jövet szóba elegyedtünk, annál inkább, pláne, amikor megtudta, hogy évekkel ezelőtt sokat üdültünk Istvánba, és gyakran vásároltunk náluk a boltban. :)
Kenyérbeszerzési küldetésünket teljesítettük, amikor már dél felé járt az idő. Utunk a Vöröskő Étterem előtt vezetett el, ezért a legjobb megoldásnak az bizonyult, hogy így ebédidőtájt meg is ebédelünk.
Kellemes idő volt, így hát, az étterem teraszán ültünk asztalhoz. Az étlap tanulmányozása közben egy cirmosra lettünk figyelmesek, aki nagyon bizakodóan tekintett fel ránk, s szemei tele voltak reménykedéssel egy-két potyafalatért. Mellesleg tisztára úgy nézett ki, mint Inci, csak ez fiúcica volt. Meglepődtünk, hogy ilyen szabadon járkál a vendégek között, de macskakedvelők lévén egyikünket sem zavarta a jelenléte, sőt, örültünk, hogy köztünk van, ezért észrevételt sem tettünk az étterem személyzetének. Jól megsimogattuk és megszeretgettük őt. Miután feltérképezte a terepet, letáborozott Cili és BB-ke között, majd bedobta leghatásosabb nézését, s a legéhesebb cicaszemekkel várta a finom falatokat. :)
Megrendeltük az ételeket - én Bőgősréti szarvascombot (vörösboros barnamártás, pirított gombával, krokettel) ettem, Cili Rántott sertésbordát hasábburgonyával, BB-ke Lászlói betyárpecsenyét hasábburgonyával, Kingus pedig Rántott sajtot párolt rizzsel, tartármártással. Óriási adagokat kaptunk, de miután mindegyik nagyon finom volt, mindent elpusztítottunk az utolsó falatig. Egyetlen apró negatív kritika a desszertként rendelt kakaós palacsintát illeti, amelyben meglehetősen kevés volt a kakaó. :(
Ebéd után egy másik nagyon szép és kedves cica jött szembe velünk az országúton. Komótosan bandukolt, de miután meglátott minket, felvidulva és megszaporázva lépteit sietett felénk. Kajával nem tudtunk szolgálni, így csak a simogatásunkat tudtuk adni, de azt is nagyon élvezte. Kingus felvette őt, s úgy vitte egy darabon, de nagyon jól viselte. Egyáltalán nem fészkelődött, s még a mellettünk elhaladó autók sem ijesztették meg. Meglátásunk szerint anyacica lehetett, mert láthatóak voltak az emlői, s a kissé lógó hasa is valaha pocaklakókról árulkodott. :)
Azon az úton szerettünk volna hazamenni, amerre a templom mellett jöttünk el, de sehogyan sem sikerült megtalálnunk a hazafelé vezető turistautat. Én úgy gondoltam, tovább kellett volna mennünk még az országúton, de Cilit zavarta, hogy mindkét oldalon csak a sűrű erdőt látja, ezért visszamentünk az étterem irányába, s a már jól ismert úton mentünk haza.
Otthon kicsit kiszuszogtuk magunkat, majd 3 óra körül újabb sétára/túrára indultunk. Nekem mindenképpen tervemben volt Ágasvárra elmenni, a többiek kedvük szerinti darabon kísértek el. Mátraszentistvánig együtt bandukoltunk, majd 4 óra körül én kissé gyorsabb tempóra váltottam, hogy este 7-8 óra körül visszaérkezzem Lászlóba. (Mint utólag Cili elmesélte, BB-ke és Kinga nem sokkal azután visszafordult, hogy én elváltam tőlük, Cili pedig egy kis darabon még elsétált Ágasvár felé, majd ő is visszafordult.)
Ágasvárt a KÉK jelzésen közelítettem meg. Meglepődve láttam, milyen sok ház épült Ágasvár felé azóta, hogy utoljára arra jártunk.
A fincsi reggelit követően felkerekedtünk, s amolyan alapozásképpen egy kisebb sétát terveztünk, amely elsődlegesen kenyér beszerző túra volt. A falu központjába a templom irányába indultunk el, hogy egy kb. 15 évvel ezelőtti turistatérkép szerint, Mátraszentistvánon keresztül sétáljunk vissza Lászlóba. Rögtön az utunk elején rá kellett döbbennünk, hogy a Mátraszentistváni SÍPARK kiépítésével megszűnt az a turistaút, amelyen elindultunk, s László központjába kizárólag egyetlen út vezet, mégpedig az, amerre tegnap esti érkezésünkkor mentünk. Hatalmas területen fekszik ez a bizonyos SÍPARK, amely komoly és modern paradicsoma lehet a téli sportokat kedvelőknek.
Átküszködve magunkat a hatalmas sípályák "füves legelőin", valahogy csak átkeveredtünk Mátraszentistvánba. Szerencsére, az a turistaút (KÉK) megvolt, amely átvezet Lászlóba. Komolyabb változást nem láttunk Istvánban, mindössze annyi tűnt fel nekünk, hogy az István és László határában lévő kisbolt egy kis panzióval bővült ki. Sokra persze, nem mentünk vele, ugyanis zárva volt. Végső reményünk a lászlói kisbolt maradt, amely már évekkel ezelőtt is megvolt és üzemelt, s amely szerencsénkre, most is nyitva volt. A kiszolgáló úr nem éppen volt kedves, de az édesanyja, akivel kifelé jövet szóba elegyedtünk, annál inkább, pláne, amikor megtudta, hogy évekkel ezelőtt sokat üdültünk Istvánba, és gyakran vásároltunk náluk a boltban. :)
Kenyérbeszerzési küldetésünket teljesítettük, amikor már dél felé járt az idő. Utunk a Vöröskő Étterem előtt vezetett el, ezért a legjobb megoldásnak az bizonyult, hogy így ebédidőtájt meg is ebédelünk.
Kellemes idő volt, így hát, az étterem teraszán ültünk asztalhoz. Az étlap tanulmányozása közben egy cirmosra lettünk figyelmesek, aki nagyon bizakodóan tekintett fel ránk, s szemei tele voltak reménykedéssel egy-két potyafalatért. Mellesleg tisztára úgy nézett ki, mint Inci, csak ez fiúcica volt. Meglepődtünk, hogy ilyen szabadon járkál a vendégek között, de macskakedvelők lévén egyikünket sem zavarta a jelenléte, sőt, örültünk, hogy köztünk van, ezért észrevételt sem tettünk az étterem személyzetének. Jól megsimogattuk és megszeretgettük őt. Miután feltérképezte a terepet, letáborozott Cili és BB-ke között, majd bedobta leghatásosabb nézését, s a legéhesebb cicaszemekkel várta a finom falatokat. :)
Megrendeltük az ételeket - én Bőgősréti szarvascombot (vörösboros barnamártás, pirított gombával, krokettel) ettem, Cili Rántott sertésbordát hasábburgonyával, BB-ke Lászlói betyárpecsenyét hasábburgonyával, Kingus pedig Rántott sajtot párolt rizzsel, tartármártással. Óriási adagokat kaptunk, de miután mindegyik nagyon finom volt, mindent elpusztítottunk az utolsó falatig. Egyetlen apró negatív kritika a desszertként rendelt kakaós palacsintát illeti, amelyben meglehetősen kevés volt a kakaó. :(
Ebéd után egy másik nagyon szép és kedves cica jött szembe velünk az országúton. Komótosan bandukolt, de miután meglátott minket, felvidulva és megszaporázva lépteit sietett felénk. Kajával nem tudtunk szolgálni, így csak a simogatásunkat tudtuk adni, de azt is nagyon élvezte. Kingus felvette őt, s úgy vitte egy darabon, de nagyon jól viselte. Egyáltalán nem fészkelődött, s még a mellettünk elhaladó autók sem ijesztették meg. Meglátásunk szerint anyacica lehetett, mert láthatóak voltak az emlői, s a kissé lógó hasa is valaha pocaklakókról árulkodott. :)
Azon az úton szerettünk volna hazamenni, amerre a templom mellett jöttünk el, de sehogyan sem sikerült megtalálnunk a hazafelé vezető turistautat. Én úgy gondoltam, tovább kellett volna mennünk még az országúton, de Cilit zavarta, hogy mindkét oldalon csak a sűrű erdőt látja, ezért visszamentünk az étterem irányába, s a már jól ismert úton mentünk haza.
Otthon kicsit kiszuszogtuk magunkat, majd 3 óra körül újabb sétára/túrára indultunk. Nekem mindenképpen tervemben volt Ágasvárra elmenni, a többiek kedvük szerinti darabon kísértek el. Mátraszentistvánig együtt bandukoltunk, majd 4 óra körül én kissé gyorsabb tempóra váltottam, hogy este 7-8 óra körül visszaérkezzem Lászlóba. (Mint utólag Cili elmesélte, BB-ke és Kinga nem sokkal azután visszafordult, hogy én elváltam tőlük, Cili pedig egy kis darabon még elsétált Ágasvár felé, majd ő is visszafordult.)
Ágasvárt a KÉK jelzésen közelítettem meg. Meglepődve láttam, milyen sok ház épült Ágasvár felé azóta, hogy utoljára arra jártunk.
Kellemes volt az út - se nem nehéz, se nem fárasztó. Beérve az erdő sűrűjébe, éreztem, hogy igen, ez az, amire vágytam és vágyom, ha a Mátrába jövök. Az erdő mélyén sétálva különös érzés fog el, mintha én is a természet része lennék, s bár, én lépkedek az erdei ösvényen, az mégis szinte visz magával. Elmondhatatlanul jó érzés.
Haladva Ágasvár felé a turistajelzés egy kilátót jelzett, amelyhez jobbra le kellett térnem a KÉK▲ turista ösvényre. Gondoltam, megnézem, bizonyára, gyönyörű kilátás nyílik majd a tájra, s a kitérő idővel amúgy is visszatér az eredeti útvonalhoz, ahonnan folytathatom az utamat Ágasvárra. No, igen, csak azzal nem számoltam, hogy ez a kitérő igencsak hosszan, több méteren keresztül megy hegynek fel, hegynek le, ami bizony, próbára tette a fizikai erőnlétemet, a tüdőmet és a lábaimat. Mit mondjak... alig vártam, hogy az út visszatérjen a kissé light-osabb sima KÉK jelzésű útra, s Ágasvárra érve egy picit megpihenhessek! Végeláthatatlannak tűnt ez a "kis" kilátózás, s megfogadtam, hogy többet nem hagyom magam eltéríteni semmiféle látnivaló miatt az eredeti útvonalról. Akkor lélegeztem fel (az amúgy is kapkodva vett levegővételen túl, mert a kifulladás határán voltam), amikor gyerekzsivajt hallottam, mert ez azt jelentette, hogy az ágasvári turistahely már csak pár méterre lehet. Nem nyafogok, de az a pár méter nagyon-nagyon nehezen akart elfogyni. Végre-valahára azonban a KÉK▲ út visszatért a KÉK jelzésű útra, ahonnan pár lépés után már valóban Ágasváron voltam. Úgy tűnt, működik az ágasvári turistaház, merthogy tele volt emberekkel/turistákkal, s a BÜFÉ felirattal ellátott ajtó is nyitva volt!? Mondanom sem kell... miután magam mögött hagytam a meredek kaptatókat és lejtőket - nem telt bele öt perc sem - elfelejtettem a megpróbáltatásaimat, ittam egy-két kortyot, s már folytattam is a túrát... mégpedig haladék nélkül, mindenféle pihenő nélkül. Nos, igen, izgatott az út további része, valamint a tervezett 17 óra helyett, amikorra szerettem volna Ágasváron lenni, már 3/4 6 felé járt az idő. A Csörgő-völgyben vezető ZÖLD+ jelzésű úton folytattam az utamat visszafelé Istvánba, amely párhuzamosan haladt az odafelé tartó KÉK úttal, csak éppenséggel az erdő mélyében. No, persze, hogy nem bírtam megállni, hogy a térkép jelezte látnivalók miatt - Csörgő-barlang, Vándor-forrás - ne tegyek kitérőt, és ne nézzem meg... ha már egyszer ott vagyok! No, és persze, hogy mindegyik látnivalóért meg kellett "dolgoznom", merthogy bizony nem éppen volt egyszerű a megközelítése! Idővel meghallottam a patak csörgedezésének hangját. Közeledve felkészültem, hogy azon bizony - legalább egyszer - át is kell kelnem.
Épp belefeledkeztem az erdő sajátos csendjébe és fantasztikus tömény faforgács illatába, amikor az egyik kidőlt fa hatalmas gyökerei mögül egy ijedt őzike futott el lélekszakadva. Meglepődtem a nem várt eseményen, és sajnálni kezdtem, hogy a fényképezőgéppel nem álltam készenlétben legalább egy kósza fotó erejéig, amikor újabb gyanús zajokra, hangokra lettem figyelmes. Pár perc néma csönd és mozdulatlanság után, az újabb hangok és motoszkák irányába nézve, egy egész sereg vonuló őzet fedeztem fel. Feltehetőleg lejöttek inni a patakhoz, csak a közeledésem megzavarta és óva intette őket, s visszamentek a - térképen vadrezervátum néven említett - vonulási helyükre. Kb. 10-15 percig volt alkalmam csodálni őket, amikor is az utolsó őzike is el nem tűnt a fák sűrűjében. Örültem, hogy láthattam őket! Így még vidámabban és élménytelibben folytattam utamat.
A megpróbáltatásoknak azonban még nem volt vége, ugyanis hol a turistajelzéseket kellett keresgélnem a szememmel a fákon, hol a patakon történő átkelés okozott fejtörést. Ahhoz képest, hogy zöld jelzésű úton haladtam, a patakon legalább 6x kellett átkelnem, ami inkább piros jelzésnek illett volna be! Oké, 2x feleslegesen keltem át, ugyanis nem láttam a turistajelzést, amit a patakon átkelve azonnal észrevettem, csakhogy azon az oldalon folytatódott tovább az út, ahonnan átjöttem! :( Nem tagadom, néha kissé elkeseredtem, annyira kilátástalannak tűnt az egész, hogy én még sötétedésig kijutok az erdőből! Az utolsó patakon történő átkelés után letértem a ZÖLD■ útra István felé. Cili este 8 óra körül rám telefonált, hogy megvagyok-e, hiszen, úgy terveztem, hogy este 7-8 órára már otthon leszek. Természetesen, megnyugtattam, hogy minden rendben velem, s csak reménykedtem benne, hogy ez valóban így is lesz! Amikor azonban Istvánban kibukkantam a sípálya alatt, a jól ismert terepet látva az összes kétségem szertefoszlott és máris abszolút biztonságban éreztem magam!
Próbáltam László felé megtalálni azt a turistautat, amely a sípálya mellett vezet el, de most már minden kétséget kizáróan egyértelművé vált, hogy az istváni SÍPARK létrejöttével ez az út megszűnt. Visszafordulni nem volt kedvem, így hát, átküszködtem magam a sípályák (füves) rengetegén, majd kijutva az országútra már csak percek kérdése volt és megérkeztem a házba. Tartottam egy kis élménybeszámolót - természetesen, elhallgatva a nehézségeket -, bevacsoráztam, megfürödtem, majd jóleső fáradtsággal aludni mentem! :)
