Emlékmorzsák

Amikor 2025 áprilisában megérkezett a hírlevél, hogy az ikonikus francia-kanadai musical, a Notre Dame de Paris Budapestre érkezik, nem sokat gondolkodtunk! Rövid egyeztetés után megvettem a jegyeket a ma esti előadásra…

…csakhogy az egy hete tartó havazás keresztbe húzta a terveinket. Cili nem vállalta, hogy vidékről vonattal bejöjjön a városba. Én még hezitáltam, mitévő legyek, de mivel mindössze 15 percre lakom a koncert helyszínétől (Budapest Sportaréna), és a közlekedés is rendben volt, végül elmentem. Gond nélkül megérkeztem, és rögtön elfoglalhattam a helyemet.

Őszintén szólva, a hét elején felkészültem arra, hogy esetleg elmaradnak az előadások – részben a hó helyzet miatt (vajon a művészek időben megérkeznek-e), részben a jegyeladás miatt (az elmúlt napokban még sok eladatlan jegyet láttam). Nos, ahogy tegnap, úgy ma sem állt semmi az előadás útjába. Bár az esti kezdéskor kivárták a szokásos „színházi tízpercet”, végül szépen megtelt az Aréna.

Tudtam, hogy a musical Victor Hugo klasszikus regénye alapján készült, és úgy gondoltam, ismerem a történetet. Ám azonban az első rész után a szünetben rá kellett keresnem a neten, mert nem volt minden világos, és ezen a dalok kétoldali kivetítőn olvasható nyers magyar fordítása sem sokat segített. A szünetben gyorsan helyre tettem a dolgokat, így a második rész már érthetőbb volt. Meglepett, hogy a darabban egyáltalán nincs prózai párbeszéd – csak zene! Utánanézve kiderült, hogy a Notre Dame de Paris nem klasszikus musical, hanem „spectacle musical”: olyan zenés színpadi műfaj, ahol a történetet kizárólag a zene, az ének és a látvány meséli el.

A Notre Dame de Paris története egyszerre látványos, érzelmes és sodró, miközben a XI. Lajos korabeli Párizs középkori forgatagában bontakozik ki Esmeralda és három férfi sorsának drámája. Betérünk a Csodák Udvarába és táncolunk egyet a Cité-szigeten. A szabad lelkű táncosnő három férfi életét érinti meg: Quasimodóét, a magányos harangozóét, aki először érzi, milyen lehet szeretni; Frollóét, a főesperesét, akit tiltott vágyai taszítanak a végzet felé; és Phoebusét, a könnyelmű katonáét, aki nem sejti, milyen erőket szabadít fel egyetlen pillantásával. A történet a szerelem különböző arcait mutatja meg – a tiszta rajongástól a birtoklásvágyon át az önfeláldozásig. Miközben Párizs utcáin nő a feszültség a hatalom és a kitaszítottak között, Esmeralda sorsa tragikus fordulatot vesz, és a Notre Dame falai között dől el, ki mire képes a szerelemért. A musical monumentális látványvilága mögött mélyen emberi történet húzódik: arról szól, hogy a szív akkor is lát, amikor a világ vak marad.

Az ismertető szerint a produkcióban több mint hetvenfős csapat dolgozott együtt: művészek, táncosok, akrobaták és egy profi technikai stáb. A lenyűgöző látványvilágú előadás hét kamionnal érkezett, mintegy 200 tonna díszlettel és kellékkel.

A musical zenéjét Riccardo Cocciante szerezte, a dalszövegeket Luc Plamondon írta, a darabot pedig Gilles Maheu rendezte. Christian Ratz praktikus és látványos díszletmegoldásokat tervezett, figyelembe véve, hogy az előadást elsősorban sportcsarnokokban, nem pedig hagyományos színházakban játsszák. A színpad hátterében a katedrális egyik falának részlete magasodott három nagyméretű ablakkal, előtte pedig mozgatható díszletelemek jelentek meg: hol belógatva, hol betolva. Az artisták a levegőben függő elemekre másztak fel vagy lógtak róluk, míg a földön lévő díszleteket a táncosok mozgatták – sőt, időnként magukkal a díszletekkel együtt táncoltak. A tánc- és akrobatikus jelenetek koreográfiáját Martino Muller jegyzi. A jelmezek a belga származású jelmeztervező Caroline Van Assche fantáziáját dicsérik – ő alkotta meg az eredeti produkció modern és mégis időtlen stílusát, amelyet most is úgy visz tovább a turné, mintha a Notre Dame titkos ruhatárából válogatta volna. Alain Lorte fénydizájnja olyan hatást keltett, mintha maga a Notre Dame is beleszólna a jelenetekbe. Különleges hatást keltett a le- és felgördülő, vékony elválasztó függöny is, amely mögött a táncosok mozdulatai úgy hatottak, mintha a szereplők érzéseit és gondolatait tennék láthatóvá.

A produkció szereplőgárdája erős és karakteres alakításokkal töltötte meg a színpadot. Esmeraldát Elhaida Dani formálta meg, érzékenységgel és erővel egyensúlyozva a szabadságvágyó táncosnő törékenységét és bátorságát. A hányatott sorsú harangozót, Quasimodót Angelo Del Vecchio keltette életre – nem véletlenül, hiszen számára 2007-ben épp a Notre Dame de Paris jelentette karrierje indulását, és azóta is az egyik legmeghatározóbb alakítója a szerepnek. A gonosz, belső vívódásoktól marcangolt Frollót az eredeti szereposztás egyik ikonikus sztárja, a kanadai Daniel Lavoie hozta el a színpadra, mély, sötét tónusokkal árnyalva a karaktert. A költő Gringoire-t Gian Marco Schiaretti alakította; már a nyitányban elénekelt Le temps des Cathédrales dallal megadta az egész előadás hangulatát és súlyát. Esmeralda szerelme, Phoebus szerepében Flo Carli jelent meg, könnyed magabiztossággal hozva a katonatiszt vonzó, mégis kissé könnyelmű figuráját. Párizs számkivetettjeinek királyát, Clopint Johan Legiel – művésznevén Jay – formálta meg, energikus jelenléttel és markáns színpadi karakterrel. Phoebus jegyese, Fleur-de-Lys szerepében pedig Alyzée Lalande varázsolta el a közönséget, finom eleganciával és érzékeny játékkal megmutatva a fiatal nemeslány törékeny világát.

Nos, az igazat megvallva, a pergősebb jelenetek zenéire már az előadás második felében ráhangolódtam, de a darab igazi ízét végül nem a nézőtéren, hanem a beszámoló írása közben találtam meg. Ahogy utána olvastam, megismertem a szereplőket és az alkotókat, lassan összeállt bennem az egész, és értettem meg, miért rajong érte annyira a közönség. Ők már érkezéskor tudták, mire jönnek – nekem utólag nyerte el a tetszésemet.

A mihamarabbi hazatérés miatt én eljöttem, amint véget ért az előadás. Utólag olvastam, hogy a dalszövegek szerzője, Luc Plamondon is tiszteletét tette, néhány mondatot intézett is a magyar közönséghez, sőt, még egy rövidke dalt is elénekelt a tapsrend legvégén.

Ősszel újabb különlegesség érkezik a francia színház világából: a szervezők ezúttal a Molière – a musical eredeti változatát hozzák el nekünk, amelyben ugyancsak garantált a nagyívű történet, a látványos színpadi megoldások és a sodró zene. Az előadás a híres és népszerű drámaíró szakmai fejlődésének és mozgalmas életének történetét meséli el, életrajzának főbb állomásait felölelve, egészen fiatalkorától kezdve.

Cili már korábban említette ezt a koncertet, de egy egyeztetést követően csak október közepe körül vettük meg a jegyeket a délutáni hangversenyre. Igazából azt kellett eldöntenünk, hogy bevállaljuk-e az e heti programtorlódást (4-én Varázsfuvola, 6-án HAVASI, 7-én Rákász Gergely), de úgy döntöttünk, legyen!

Ezúttal is tökéletesen időzítettük az érkezésünket, mert akkorra már megnyitották a koncertnek helyet adó Pozsonyi úti Református templom kapuját, így az elöl lévő padsorok egyikében sikerült is helyet foglalnunk.

A zeneirodalom egyik legkarakteresebb, legizgalmasabb alakja és remekműve nyitotta az adventi-karácsonyi koncertet, mégpedig Händel mester és nagyszabású Hallelujah kórusa. A Hallelujah George Frideric Händel (1685–1759) négyszólamú kórusra és zenekarra írt szerzeménye. Ezt a művet 1741-ben írta Londonban, a Messiás c. oratóriumának részeként. Ma ez az egyik legismertebb zenei mű.

Ezt követően Vivaldi a-moll concerto-ját hallgattuk meg Bach átiratában. Az a-moll rendkívül népszerű hangnem volt a barokk zenében. A concerto három tételből áll - két gyors, vidám és virtuóz tétel fog közre egy lassú, lírai és érzelmesebb tételt.

Gergely hírleveléből megtudtuk, miszerint vívódott, kiadja-e a régóta készülő szerelmes lemezét. 2018 óta csiszolgatta, egyre szebb lett, csakhogy közben véget ért a CD korszak. Végül úgy megszerette, hogy ugyan limitált darabszámmal, de megjelentette.
A koncert folytatásaként, erről a lemezről játszotta el Vincenzo Bellini olasz zeneszerző Norma című operájának szívbe markoló áriáját, a Casta Diva-t. Ezt Claude Debussy Suite bergamasque című zongoraszvitjének harmadik és talán legismertebb tétele, a Holdfény (Clair de lune) követte, amelyet egy beteljesületlen szerelem ihletett.

Ezután a műsor a karácsonyi csillogás felé fordult, és meggyújtotta lelkünkben az ünnep gyertyáit.

Az első gyertyát Louis-Claude D'Aquin francia barokk zeneszerző Francia karácsonyi éneke (alcím: Visszhang) lobbantotta lángra. D’Aquin orgonaművei közül a Noël (Karácsonyi) variációk a legnépszerűbbek, melyek egy ismert francia karácsonyi dallamra épülnek.

Ezt követte Felix Mendelssohn német zeneszerző legendás műve, a Csitt! Az angyali hírnökök énekelnek (Hark! The Herald Angels Sing). Az angol karácsonyi ének szövegét Charles Wesley írta 1739-ben, és egy angyali kórust ír le, amely Krisztus születését énekli.

Ezzel a karácsonyi koncert „hivatalos” műsormenete lement, Gergely boldog ünnepeket kívánt, de miután nagyon meggyőzően és legfőképpen lelkesen tapsoltunk, ráadásban is részesültünk.

Két, időben nagyon régre visszanyúló karácsonyi zenét kaptunk ajándékba, eredetük a mai napig nem tisztázott.

Az In dulci jubilo (Hadd zengjen énekszó) egy hagyományos karácsonyi ének, amely a késő középkor egyik legkedveltebb karácsonyi éneke volt. Keletkezése még a reformáció korát megelőző időkre, az 1300-as évekre nyúlik vissza. Furcsasága szövegében, pontosabban annak kétnyelvűségében rejlik, amely ugyanis eredetileg részben latinul, részben pedig németül íródott. Az eredeti dalszöveget feltehetően a német misztikus (a spirituális tapasztalatok és hagyományok gyakorlásának elegye), Heinrich Seuse  írta 1328 körül. A néphagyomány szerint Seuse hallotta, hogy az angyalok ezeket a szavakat éneklik, és csatlakozott hozzájuk egy imádkozó táncban. A dallam több évszázadon keresztül szerepelt énekeskönyvekben, megjelent zenegyűjteményekben. A latin/német versnek számos angol fordítása készült. Egy felmérés szerint, Robert Lucas Pearsall (1795–1856) 1837-es fordítása a második legnépszerűbb karácsonyi kórusének a brit székesegyházak orgonistái és karmesterei körében. Gergelytől Johann Sebastian Bach feldolgozását hallgattuk meg.

Gergely kérésére, és hogy a koncert ünnepélyes hangulatát a lelkünkben lobogó fények ragyogásával is kifejezzük, a következő zene alatt bekapcsoltuk a mobiltelefonok lámpáit.

Adeste Fideles (Jöjjetek hívek) egy közismert, karácsonyi témájú, keresztény egyházi dicsőítő ének címe. Dallamát és eredeti latin nyelvű szövegét valószínűleg 1743 körül írhatta John Francis Wade angol zeneszerző. Az ének bekerült a német és osztrák egyházi énekeskönyvekbe. Innen a magyar egyházak is átvették. Karácsonyi műsorok kedvelt dallama napjainkban is.

Kellemes koncertben volt részünk, Papp Norbert festőművész különleges látványvilágával kiegészítve. A szép zenék mellett ezúttal is sok érdekes információval és történettel gazdagodtunk. Köszönjük szépen!

Miközben hallgattam ezeket a zenéket, elgondolkodtam azon, milyen óriási változáson ment át a zeneszerzés története az évszázadok során. Természetesen nem vagyok szakértője a témának, de amíg több száz évvel ezelőtt (pl. középkorban) néhány hangból, egy rövid dallamsorból születtek szerzemények/énekek, a későbbi korokban (reneszánsz, barokk) jöttek a nagy zeneszerzők, és hatalmas komplex műveket (szimfóniák, operák, több órás művek, bonyolult hangszerelés) komponáltak.

Az idei HAVASI Symphonic koncertre szokásunk szerint már az előző évi koncertet követően megvásároltuk a jegyeket, részben az elővásárlási kedvezmény miatt, részben, hogy az általunk preferált helyre tudjunk ülni.

Furcsállottam, hogy a koncert napjának közeledtével elég gyakran futottam bele a koncertet reklámozó hirdetésekbe. Kíváncsiságból megnéztem, mennyire fogytak a jegyek, s míg a délutáni előadásra szinte az összes jegy elkelt, az esti előadásra csak fél házat mutatott a jegyiroda oldala.

Megérkezve a Budapest Sportarénába el is foglalhattuk a helyünket, s bizony közeledve a kezdés időpontjához, nagyon úgy tűnt, hogy marad a fél ház. Vajon, mi történhetett?!

A koncert a 10 perces türelmi idő kivárása után kezdetét vette. Már-már azt gondoltam, hogy Balázs nem is kíván szólni hozzánk, de a koncert első részének közepe táján megtette.

Üdvözölt bennünket, majd két nagy hírt osztott meg velünk. Elmondta, hogy immár 30 aréna koncertet tudhat maga mögött (Gratulálunk!!!), amit teljes egészében a közönség szeretetének és támogatásának köszönhet. Emellett idén ünnepelte 50. születésnapját (Boldog születésnapot!!!), ahogy fogalmazott, későn érő típus, aki tulajdonképpen „előttünk nőtt fel” az elmúlt 13 évben, amióta létezik a HAVASI Symphonic.

Az est megható pillanata volt egy új zenei tétel, A bohóc könnyei bemutatása. Balázs szerint a mű üzenete egyszerű, de annál fontosabb: merjünk önmagunk lenni, hallgassunk a szívünkre, ne másokra.

Később őszintén mesélt arról, hogy a 20-as éveiben sokszor elveszettnek érezte magát. Mégis ekkor születtek a szeretet teljesebb témái - mintha a zene egyfajta pajzsként védte volna a sötétségtől. Példaként említette egyik kedvenc művét, a Napsugár című darabot.

A szeretet különleges erejéről szólt a következő tétel, amelyet az arénában ülő három legfontosabb embernek ajánlott: feleségének, kislányának és kisfiának. Mindezt egy személyes megjegyzéssel egészítette ki, miszerint feleségével előző nap ünnepelték a 15. házassági évfordulójukat (Gratulálunk!!!).

A hangulat ezután játékosabb irányt vett: a ’80-as évekbeli filmsorozatok szintetizátor-alapú zenéi ihlették a következő kompozíciót.

A hazaszeretet témáját feldolgozó művet, Balázs az egyik legfontosabb alkotásának tartja. A darabban közreműködött Pál Eszter, Pál István Szalonna és bandája, akik autentikus hangzással tették teljessé az élményt.

Ezután szünet következett, melyre nem igazán értem, miért volt szükség, mert szerintem, ez megszakította a lendületet és a hangulatot is megakasztotta.

Az este második felében Balázs egy igazán szép hasonlattal élt: szerinte egy zenei téma olyan, mint egy palackposta – az ember megalkotja, útjára engedi, és utána saját élete lesz. Így született meg a Shall We Dance, amelyet a Covid alatti, családdal töltött szeretetteljes percek inspiráltak. A történet itt nem ért véget: egy évvel ezelőtt egy művész nehéz időszakában hallotta meg a témát, hozzátette a saját élményeit, és a közreműködésével dal lett belőle. Ez a művész pedig nem volt más, mint Radics Gigi. Amikor megszólalt a dal, az arénában kigyúltak a mobilfények – igazi romantikus hangulatot idézve.

Balázs felidézte húsz évvel ezelőtti álmát, miszerint a HAVASI Symphonic képes lesz megállni a helyét a világ színpadain a legnagyobb produkciók mellett. Nos, ez az álom mostanra valóra vált, sőt, a megvalósulás folyamata napjainkban is tart.

Újdonságként mutatta be Az elfeledett mese című tételt, amely a magyar lélek sokszínűségéről mesél, milyen szenvedélyes, vidám vagy épp szomorú magyarnak lenni.

A koncert filozofikus pillanatai közé tartozott a Nincs idő című tétel, amely az idő természetét vizsgálta. Balázs szerint a múlt csupán emlék, a jövő pedig az agy lehetséges verziója, míg a jelen folyamatosan tart – szinte maga az örökkévalóság. A műben hallható kattogás, mint egy óraketyegés, arra hívta fel a figyelmet, hogy ha mindannyian erre koncentrálunk, akkor közösen a jelenben létezünk.

Visszajelzésekből kiderült, hogy a közönség különösen szereti a szóló zongoratételek bensőséges hangulatát, így Balázs egy sorozatot hozott létre ezekből a nyugodt darabokból. Ízelítőként a Storm átdolgozott változatát hallhattuk, amely egy lebegő, súlytalan érzést keltett. A különleges hatást azzal érte el, hogy bal kezével hármas, jobb kezével pedig folyamatosan négyes hangcsoportokat játszott, amely amúgy komoly koncentrációt igénylő technikai bravúr.

Balázs szabadidejének egyik kedvenc elfoglaltsága a szörfözés, amely nemcsak szórakozás, hanem életfilozófia is számára: van szabad akarat, de vannak dolgok, amelyeket el kell fogadni. Ez inspirálta a 28 hullám című tételt, amelyben valóban 28 (megszámoltam!) apró dallamhullám bontakozott ki.

Balázs a színpadon lévő művészek közötti különleges kapcsolatról is mesélt. Valaki marketingfogásnak gondolta a dob és a zongora kombinációját, amelyen Balázs meglepődött, mert szerinte, ilyet nem lehet kitalálni. Endivel gyerekkori barátok, és bár külsőségekben különböznek, a zenei összhang tökéletes. Ennek jegyében hangzott el a Freedom és a The Duel.

Az est végén Balázs kiemelte, hogy a legnagyobb inspiráció számára a közönség reakciója. Ugyanakkor felhívta a figyelmet a közösségi médiában terjedő visszaélésekre, és bemutatta a HAVASI Clubot, amely egy biztonságos online felület, ahol rövid regisztrációt követően több száz szerzemény és koncertfelvétel válik elérhetővé, illetve a jövő évi koncertre kedvezményesen válthatjuk meg jegyünket.

A finálé keretében elhangzott a Storm. Balázs bemutatta zenésztársait: Grósz Arthur - billentyűk; Simkó-Várnagy Mihály - basszusgitár és cselló, Horváth András Ádám - gitár, Varga Zoltán és Dzhanda Vitaliy - ütősök, Endi, Szirtes Edina Mókus, Bojtos Luca, Budapest Art Orchestra, VoiceStation, Wonderland Show Company és külön kiemelte a technikai stábot. Mindannyiukat jól megtapsoltuk, és miután egy tapsmérő szerint is korrekt munkát végeztünk, kiérdemeltünk még egy tételt (Golden Eagle). Legvégül pedig elhangzott az elmaradhatatlan Tavaszi szél.

Nos, nem tudom, de meglátásunk szerint a koncert nem olyan volt, mint amit az elmúlt években láthattunk. Persze, a látványos színpadkép, a lenyűgöző fénytechnika, kiváló zenészek, előadók és táncosok ezúttal is megvoltak, mégis… a korábbi évekhez képest mintha szerényebb és egyszerűbb lett volna ez az este. Természetesen, ettől függetlenül jól éreztük magunkat, hiszen kedveljük Balázs zenéjét, mégis… valahogy az a bizonyos euforikus hatás ezúttal elmaradt.

No, azért ott leszünk jövőre is! Regisztráltunk a HAVASI Clubba és meg is vettük a jegyeket, igaz, technikai okokból ezúttal a délutáni előadásra.

Az Operaház novemberi hírleveléből értesültem erről az előadásról. Bár, az opera műfaja ezidáig nem érintett meg, sőt, mégis úgy gondoltam, ennyi idősen, adjunk neki egy esélyt, egyúttal életemben először ülök be előadásra az Operába. Az, hogy mennyire jó ötlet Mozart Varázsfuvolájával beavatódni az opera világába, nem tudtam, de tán méltán ismert darab lévén, bíztam a megérzéseimben. Bár, Cili jártasabb e zenei műfajban, némi fenntartás benne is volt, de végül, a jegyvásárlás mellett döntöttünk.

Amúgy megkérdeztem a MI-t (Mesterséges Intelligencia) is, és a Varázsfuvolát az egyik legjobb választásnak tartja első operának, mert könnyen befogadható, játékos, mégis mély tartalmú mű, amely szinte minden korosztályt megszólít.

Az Operaházba kényelmesen megérkeztünk, sőt, szintén az MI javaslatát figyelembe véve, előbb is értünk oda, hogy kívülről és belülről is legyen idő megcsodálni ezt a gyönyörű épületet. A Magyar Állami Operaház Magyarország egyetlen nagy létszámú társulattal rendelkező, és kimondottan operákra, balettekre szakosodott színháza. Az épület Budapest egyik legjelentősebb 19. századi műemléke. Neoreneszánsz stílusban épült Ybl Miklós tervei alapján. A gazdagon díszített belső terek kialakításában neves magyar művészek működtek közre.

Kis idő múlva a helyünket is elfoglalhattuk. A III. emeleti középülés 8. sorába szólt a jegyünk, amelyre rátalálva, hangolódni kezdtünk az előadásra.

Az MI által adott hasznos tanácsok és tudnivalók segítették a rákészülést, izgatottan vártam az előadást. Amint azt már írtam, a Varázsfuvola ideális első operaélmény: mesés, humoros, mégis mély, és Mozart zenéje olyan univerzális nyelven szól, amit bárki megérthet. Nem kell „operarajongónak” lenni ahhoz, hogy élvezzük – elég, ha hagyjuk, hogy a zene és a látvány magával ragadjon. Nem csak ének van benne, hanem prózai dialógusok is, így közelebb áll a színházhoz, mint a „klasszikus” operák. Bár tele van szimbólumokkal, alapvetően egy mesés kaland, ami nem igényel előzetes opera-ismeretet. A Varázsfuvola szimbolikája a jó és rossz, fény és sötétség, értelem és érzelem örök küzdelmét mutatja be.

A cselekmény röviden a következő: Tamino herceg egy óriáskígyó elől menekül, majd ájultan összeesik. Az Éj királynőjének három udvarhölgye megmenti, és megmutatják neki Pamina képét, aki az Éj királynő lánya. Tamino azonnal beleszeret. Az Éj királynő arra kéri Taminót, hogy szabadítsa ki Paminát Sarastro templomából, ahol a lány raboskodik. Tamino mellé szegődik a vidám, kissé félszeg madarász, Papageno, aki inkább jókedvre és szerelemre vágyik, mint hőstettekre. Tamino kap egy varázsfuvolát, Papageno pedig egy varázshangszert, amelyek segítik őket útjukon. Kiderül, hogy Sarastro nem gonosz, hanem a bölcsesség és fény ura, aki Paminát az Éj királynő befolyásától védi. Tamino és Pamina szerelme próbákon megy keresztül: hallgatás, félelem, tűz és víz próbája. Ezek során bizonyítják tisztaságukat és hűségüket. Papageno közben saját párját, Papagenát keresi, és végül megtalálja – az ő története humoros ellenpontja Tamino komoly beavatásának. Az Éj királynő bosszút forral, de végül elbukik. A darab végén a fény, a bölcsesség és a szeretet győzedelmeskedik, Tamino és Pamina egyesül, Papageno és Papagena is boldog párként zárják a történetet.

Két felvonásból áll, így nem túl hosszú, de elég tartalmas ahhoz, hogy igazi élményt adjon. A prózai rész magyarul, az ének azonban német nyelven hangzott el, amelynek megértésében segített a magyar nyelvű felirat (amúgy még angol nyelven volt feliratozva).

Mozart örök klasszikusát Szinetár Miklós rendezésében láttuk. A főbb szerepekben Kovács István (Sarastro), Szappanos Tibor (Tamino), Tetiana Zhuravel (Az Éj királynője), Szemere Zita (Pamina), Sándor Csaba (Papageno) és Anija Lombard (Papagena) léptek színpadra. Az OPERA zenészeit Tóth Sámuel Csaba vezényelte.

Az előzetes rákészülés mindenképpen hasznosnak bizonyult, mert így valóban érthető(bb) volt a történet, zeneileg tényleg nem volt megterhelő, sem „nehezen emészthető”. Alapjában véve még élvezetesnek is mondanám, de azt nem gondoltam volna, és elnézést kérek ezen opera kedvelőitől, hogy a története ennyire bárgyú. Pontosabban a meseszerű történettel nem is lenne baj, inkább a párbeszédek és a dalok szövegei sikeredtek „túl egyszerűre”. Bizonyára nekem voltak nagyok az elvárásaim, és abban az időben, amikor íródott a szöveg, ez teljesen rendben volt?! Ez persze közel sem jelenti azt, hogy elvette a kedvem további operák megnézésétől, sőt, kíváncsivá tett, milyen más darabok várnak még rám. Szóval, biztosan lesz még folytatás…

André Rieu koncertjére elsősorban Cili szeretett volna elmenni 2024 novemberében, főleg, miután látta az ajánlót a TV-ben, csakhogy a 2024-es koncertre már minden jegy elkelt. Ám, amikor 2024 októberében hírül adták, hogy a holland hegedűművész és karmester 2025 novemberében visszatér Magyarországra, már résen voltunk.

A „keringő király” néven is ismert Rieu az MVM Dome-ban adott koncertet számos nemzetközileg elismert szólistával, valamint híres, nemzetközi összeállítású Johann Strauss Zenekarával, amely a világ legnagyobb magánzenekara.

Magyarországra való visszatérésével kapcsolatban Rieu a következő gondolatokat osztotta meg: „Boldog vagyok, hogy visszatérhetek Magyarországra! A magyar közönség energiája és szenvedélye mindig lenyűgöz! Alig várom, hogy közösen átéljünk egy felejthetetlen estét”.

Nos, valóban látványos estében volt részünk, amelyen az opera, a musical és operett időtlen klasszikusai, valamint gyönyörű filmzenék, népszerű dallamok és természetesen romantikus keringők szólaltak meg. Az este során Rieu vezénylésével a Johann Strauss Orchestra kalauzolt végig minket a zene és a tánc birodalmán. Bár, az operett és a keringő világa megkívánja a színességet, a csillogást és a fényeket, a produkció olyan volt, mint egy művészeti alkotás. A pillanatokat átjárta a kedves humor, miközben csodáltuk a pazar ruhakölteményeket - a zenekar női tagjai a szivárvány minden színében (kék, lila, rózsaszín, sárga, zöld) pompázó estélyit viseltek, miközben elvarázsolt bennünket a lenyűgözően színes és pompás fényekben tündöklő színpadkép, amely már-már kicsit túl sok is volt a lépcsőzetesen elhelyezett, hatalmas virágcsokrokkal szegélyezett zenekar és a szintén nagyon színes háttérvetítés látványától.

Meglepő, mert nem éppen megszokott módon Rieu összekötő szövegei tolmácsolva is eljutottak hozzánk Péterffy Lili énekesnő segítségével. Ennek köszönhetően ismerhettük meg a szintén holland Emma Kok történetét, aki 2021 óta turnézik Rieu-vel. A fiatal lány gyomorbénulással és tápszondával él, de nem adta fel álmait, hogy ismert énekesnő legyen. Az általa slágerré vált Voilá-t és a karácsonyi hangulatot megalapozó Let it go-t hallhattuk tőle.

Amint azt már a beszámolóm elején említettem, Rieu zenekara, illetve a műsorában fellépő művészek szinte a világ minden tájáról képviseltették magukat, köztük szerepelt Rieu három tenorjának egyike, a vajdasági magyar operaénekes, Mavrák Béla.

Rieu mindvégig gondoskodott a közönség jó hangulatáról, de a koncert vége felé elhangzó Kék Duna keringő aratta a legnagyobb sikert: sokan felpattantak, és párjukkal táncra perdültek. A többszörös finálé tovább fokozta az élményt, amelynek végén a latin blokk – Tutti Frutti, Macarena és La Bamba – még azokat is megmozgatta, akik addig ülve maradtak.

Bár ez a zenei stílus nem az én világom, mégis jól éreztem magam, mert magával ragadott a zenekar profizmusa, a látvány, az előadás hangulata.

Amikor kb. fél évvel ezelőtt megérkezett a szervezők hírlevele JodokCello magyarországi fellépéséről, nem volt kérdés, hogy ott a helyünk. A Budapest Kongresszusi Központ adott otthont Jodok Vuille, művésznevén JODOK CELLO, svájci crossover csellista előadásának. Jodok különleges módon ötvözi a klasszikus hangzást a modern pop- és filmslágerekkel. Az IL DIVO júniusi koncertjén már kaptunk egy rövid ízelítőt Jodok csellójátékából, én azonban már 2023 szeptembere óta követem az Instagramon, így különösen izgatottan vártam a ma esti koncertet.

A zürichi világpremier után Budapestre is elérkezett ez a produkció, amelyben olyan ismert és kedvelt előadók dalai szólaltak meg újragondolt formában, mint Billie Eilish, Michael Jackson, David Guetta, Ed Sheeran, Bruno Mars, Metallica, Coldplay vagy Ludovico Einaudi. A koncert Bach Ave Maria átiratának gyönyörű dallamaival indult. Egy-két zeneszám elhangzása után Jodok magyarul köszöntött bennünket a „Sziasztok, kedves budapestiek!” mondattal. A világhírű slágerek, népszerű filmzenék és medley-csemegék közepette elmesélte Rúzsa Magdival történő véletlen találkozását a Budai Várban, amikor is Magdi Érj hozzám! című számát kezdte el játszani és az énekesnő váratlanul csatlakozott hozzá. Az est stílusosan a Time To Say Goodbye dallamaival zárult.

Egy cselló, egy mosoly, és egy est, ami örökre velünk maradt. Felejthetetlen koncertélményben volt részünk. Jodok kedves személyisége még az erkély utolsó soráig is elért. Videóin keresztül is azonnal megérinti az embert, de élőben még inkább: mosolygós, szeretetet sugárzó arca és egyedi előadásmódja különleges hangulatot teremtett. Bár manapság népszerű dolog ötvözni a klasszikus zenét a popslágerekkel, Jodok átiratai kifinomult érzékkel készültek, így minden darab új életre kelt.

Cselló, fények, varázslat - a látványvilág és a fényshow tökéletes összhangban volt a zenével. A színpadkép egyszerűnek tűnt: Jodok egy bárszéken ülve csellózott a középpontban, háttérvetítéssel és játékos fényekkel körülvéve – mégis teljesen betöltötte a teret. Gyakran nevezik mezítlábas zenésznek, merthogy videóiban legtöbbször mezítláb láthatjuk őt. A koncert vége felé a Latin-medley elején erre is sor került egy aranyos jelenet keretében, amikor is Jodok egy laza mozdulattal lerúgta lábáról a cipőt, és így játszott tovább.

A koncert vége felé Jodok fantasztikus örömhírt osztott meg velünk: 2026. november 11-én újra Budapestre érkezik, ezúttal a Sportarénába. (Természetesen, amint lehetőség adódott, meg is vettük a jegyeket.)

Ha felkeltettem valaki érdeklődését e kis beszámolómmal, de még hezitál, nézze meg az alábbi koncertfelvételt - ugyan nem Budapesten készült, de a program azonos – utána biztosan nem fog tudni ellenállni a jegyvásárlásnak!

Értesülve Mary szeptemberi hírleveléből a 108. MusicalPlusz novemberi előadásáról és a fellépő művészekről, Cilivel történő egyeztetést követően meg is vettem a jegyeket.

Nagyon vártuk a délutánt, és reméltük, hogy kedvenceinktől ezúttal is nagyszerű dalokat hallunk. Gabit, Gézát és Petit már jól ismerjük, Kittit a Margitszigeten júniusban látott Rudolf-előadás kapcsán ismertük meg, Tarlós Ferenc ezidáig azonban ismeretlen volt számunkra. Feriről dióhéjban annyit lehet tudni, hogy mohácsi születésű, Pécsen járt gimnáziumba, s már 10 évesen Nyilas Misit alakította a Légy jó mindhalálig című musicalben a Pécsi Nemzeti Színházban.

Géza lett kinevezve műsorvezetőnek, miután - elmondása szerint - kissé késve érkezett. Sziporkázott egész délután, humorizált, vicceket mesélt, de természetesen, énekelt is.

Gabit régen láttuk-hallottuk, ezért az ő szereplésének külön örültem. Amint azt már egy-két alkalommal megtette, ezúttal is kedveskedett nekünk különlegességgel, amikor is operát énekelt. Fantasztikus volt. Géza nyilatkozott elismerően róla, miszerint lehet bármilyen napszak vagy bármilyen helyzet, Gabinak CD minőségben szólal meg a hangja.

Peti végre mosolygott, mégpedig első perctől az utolsóig. Igaz, legnagyobb sajnálatunkra, csak az első részben tudott velünk lenni, annak végén ugyanis elköszönt, mert Debrecenbe ment Viktóriát játszani. No, de addig csodás dalokat hallottunk tőle! Kittivel nagyon helyesek voltak együtt. Peti el is mesélte, hogy a Rudolf próbái alatt nagyon egymásra találtak, természetesen, kizárólag munkatársilag (néhányan már többet is beleláttak ebbe a szakmai/baráti kapcsolatba). Azt is megtudtuk, hogy februárban együtt fogják játszani a Valahol Európát a Magyar Színházban. Peti gyermekkorának meghatározója ez a zenei darab, amely – elmondása szerint – a lelkéig hatolt.

Feriről bizonyára még fogunk még hallani. Kiváló hang, magával ragadó előadásmód.

1. Bot Gabi – Sándor Peti: Ma nagyot nőtt az árnyék (Elisabeth)
2. Jenes Kitti – Egyházi Géza: Fantom-duett (Az Operaház Fantomja)
3. Sándor Peti: Üres szék, üres asztal (Nyomorultak)
4. Bot Gabi: Csodát éleszt ez az éj (A vörös Pimpernel)
5. Jenes Kitti – Sándor Peti: Tonight (West Side Story)
6. Tarlós Feri: Művész (Fame/Hírnév)
7. Egyházi Géza – Sándor Peti: Én vagyok Don Quijote (La Mancha lovagja)
8. Tarlós Feri: Heródes dala (JKSz)
9. Sándor Peti: Van válasz rá (Jekyll & Hyde)
10. Bot Gabi – Egyházi Géza – Tarlós Feri: Belle (Notre Dame de Paris)
11. Jenes Kitti – Sándor Peti: Ez most más (Rudolf)
12. Bot Gabi: Nessun dorma (Puccini)
13. Jenes Kitti – Sándor Peti: Értem születtél (Rudolf)

-szünet-

1. Egyházi Géza: A katedrális (Notre Dame de Paris)
2. Tarlós Feri: Így leszek csak én (Az őrült nők ketrece)
3. Bot Gábor: Himnusz (Sakk)
4. Egyházi Géza: Herkules főcímdal (Michael Bolton)
5. Tarlós Feri: Végre hazatérek (Az Aranyváros hercege c. musical-opera)
6. Bot Gabi – Egyházi Géza: O sole mio
7. Jenes Kitti: Látjuk-e még egymást valahol (Az Operaház Fantomja)
8. Egyházi Géza: Verona (Rómeo és Júlia)
9. Tarlós Feri: Jóbarát (Aladdin)
10. Jenes Kitti – Bot Gábor: Te rongyos élet (operett)
11. Finálé: Az élet szép - Valkay tanár úr dala (Légy jó mindhalálig)

Az RTL Klub Fókusz című műsorából értesültem erről a zenei produkcióról. A riport kellőképpen kedvelt csinált e programhoz, így hát, rákerestem a neten, és meg is vettem a jegyeket, igaz, Cilit ezzel kész tények elé állítva.

A SYNTHONY névre keresztelt zenei produkcióról – az ismertetőből és a fenti riportból – annyit lehetett tudni, hogy a lélegzetelállító vizuális elemekkel kiegészülő fantasztikus koncertshowban a legnagyobb elektronikus tánchimnuszok szólalnak meg egy szimfonikus zenekar, DJ-k és nemzetközileg ismert énekesek előadásában.

A koncertshowt kb. 40 percben a MANTRA duó (Tigran & Devenyi D.) produkciója vezette fel Blac (azaz BLaci) zenész és producer közreműködésével. Semmi infóm nem volt a duóról, de kutatva a neten megtudtam, hogy zenéjüket hipnotikus hangokkal és mély ritmusokkal „rituáléként” jellemzik, amely lélekkel teli és energikus ütemeken keresztül felébresztik érzékeinket, és minden ritmust személyes mantrává alakítanak. Mottójuk: Engedd el. Kapcsolódj. Add át magad. Tetszett a műsoruk!

(Legnagyobb meglepetésemre, amikor a beszámolómat „címkéztem” a blogomon, felugrott Tigran Vardanjan neve, vagyis, valahol-valamikor már találkoztam vele, illetve a nevével. Nos, kiderült, hogy még műkorcsolyázó sportolóként fellépője volt a 2011-es Kings On Ice rendezvénynek. 😊)

Rövid technikai átállást követően kezdetét vette a SYNTHONY koncertshow. A SYNTHONY egy egyszerű ötlettel Új-Zélandról indult: egy több mint 50 fős zenekar erejével emelni az élő elektronikus zene élményét. A klasszikus hangszerek precizitásának és az elektronikus ütemek dinamikus energiájának ötvözésével a SYNTHONY páratlan zenei élményt kínál. Két világot hidal át, mind az elektronikus zene rajongói, mind a klasszikus zene szerelmesei számára vonzó. Alapítása óta a SYNTHONY újraértelmezte az élőzenei színteret, folyamatosan fejlődik és kiterjeszti elérhetőségét a globális színpadokon. Minden egyes előadással a két műfaj legjavát hozza össze, egyedi atmoszférát teremtve, amely a hangzás és a látványosság fúziójába meríti a közönséget.

Válogatva az elmúlt 30 év jól ismert slágereiből, a Synthony - Adrián Ronda Sampayo karmester vezetésével - újraértelmezte Avicii, Bob Sinclar, Calvin Harris, Darude, David Guetta, Eric Prydz, Robert Miles, Swedish House Mafia és mások számait. Ahogy utána néztem, mintha a turné állomásain nem feltétlenül ugyanaz a tracklist hangzott el. A budapesti koncerten az alábbi zenéket hallhattuk:

1. Sunrise (Johann Strauss cover)
2. Pjanoo (Eric Prydz cover)
3. Summer (Calvin Harris cover)
4. The Bomb! (These Sounds Fall Into My Mind) (The Bucketheads cover)
5. Lady (Hear Me Tonight) (Modjo cover)
6. Toccata and Fugue (Johann Sebastian Bach cover)
7. Show Me Love (Robin S cover)
8. Infinity (Guru Josh cover)
9. Right Here, Right Now (Fatboy Slim cover)
10. Let Me Think About It (Ida Corr vs. Fedde Le Grand cover)
11. Cafe del Mar (Energy 52 cover)
12. Kernkraft 400 (Zombie Nation cover)
13. Spectrum (Florence + the Machine cover)
14. You & Me (Disclosure cover)
15. Adagio for Strings (William Orbit cover)
16. World Hold On (Children Of The Sky) (Bob Sinclar cover)
17. Ecuador (Sash! cover)
18. Children (Robert Miles cover)
19. Bohemian Rhapsody (Queen cover)
20. Losing It (FISHER cover)
21. Freed From Desire (Gala cover)
22. Levels (Avicii cover)
23. Don't You Worry Child (Swedish House Mafia cover)
24. Satisfaction (Benny Benassi cover)
25. Titanium (David Guetta cover)
26. You Got the Love (Candi Staton cover)
27. Seven Nation Army (The White Stripes cover)
28. Sandstorm (Darude cover)

Nagy-nagy várakozással voltam a koncert iránt, mégis picit csalódott voltam, mert nem teljesen azt kaptam, amire számítottam. Bár, az elhangzott zenék többsége ismerős volt, és a többségüket kedvelem is, azokat a zenéket nem válogattam volna be, amelyben nem igazán van (hagyományos értelemben vett) dallam. Nem ismerem a pontos, szakszerű kifejezést, de számomra csak egy hatalmas hangzavar lett abból, amikor a „ritmusgép” felgyorsítása – adott esetben – totálisan elnyomta a szimfonikusokat (pl. Right Here, Right Now c. zenében).

A fellépő előadók azonban fantasztikusak voltak. Nevüket a neten történő kutatást követően sikerült kideríteni, sőt, egy nagyon jó fotóra is bukkantam róluk (balról jobbra): Masha MnJoyan örmény származású énekes; Jeremy Redmore új-zélandi zenész, énekes-dalszerző, producer és író; Anna Brooks brit dzsesszzenész (szaxofon) és zeneszerző; Adrián Ronda Sampayo karmester; Elesha Paul Moses brit énekes és Sam Allen új-zélandi énekes dalszerző. Sam hangszíne nagyon kellemes. Anna szaxofonjátéka az Infinity-ben szuper volt. 😊

A Live Nation 2024. novemberi hírlevele arról a nagyszerű hírről értesített, hogy Robbie Williams bejelentette 2025-ös BRITPOP című lemezét felvezető turnéját (Live 2025), amelynek keretében Budapesten is fellép az MVM Dome-ban. Azonnal megnéztem „mit kóstálnak a jegyek”, s bár nem lepődtem meg a borsos árakon, egyeztettem Cilivel, majd meg is vettem a jegyeket a már jól bevált módon, a választott szektor utolsó sorában.

Nem meglepő, de nem érkezett átültetésről értesítő e-mail a koncert előtt néhány nappal, sőt, néhány hete már teltházról szóltak a hírek. (A koncert ajánlójában olvastam is, hogy Robbie Williams számos rekordot tart az élő fellépések terén. 2006-os világkörüli turnéjára több mint 1,6 millió jegyet adott el egyetlen nap alatt, az ezért járó Guinness Világrekord pedig a mai napig az övé.)

A koncert menetrendjéről azonban érkezett e-mail, miszerint 18:00 – Kapunyitás, 19:30 – The Lottery Winners, 20:40 Robbie Williams.

Kényelmesen és jó időben megérkeztünk az MVM Dome-hoz. A kapunyitás ekkorra már megtörtént, így a jegyvizsgáláson is hamar átjutottunk. Elindultunk a jegyünk szerinti szektor felé, majd nem kis meglepetésre, egy önkéntesként ott dolgozó kolleganő erősítette meg a jó irányt. Rátalálva a szektorra, el is foglaltuk a helyünket, ahonnan tökéletes rálátásunk volt a színpadra, még ha kissé távol is volt. Amúgy a színpad két oldalán elhelyezett kivetítő orvosolta ezt az aprócska problémát, így tényleg minden fontos részletet tökéletesen láttunk, ami a színpadon történt.

A jegyen „special guests”-ként feltüntetett előzenekar a jelzett időnél valamivel korábban lépett színpadra. A The Lottery Winners egy indie pop zenekar Leigh-ből, Nagy-Manchesterből, Angliából. A zenekart 2008-ban alapította Thom Rylance (ének/gitár), Robert Lally (gitár/ének), Katie Lloyd (basszusgitár/ének) és Joe Singleton (dob). Egy élő show-n fedezte fel őket a zenei mogul, Seymour Stein. 2020-ban kiadták saját címmel ellátott első albumukat. 2023-24-ben számos jelentős fesztiválon játszottak. 2025-ben a The Lottery Winners lett Robbie Williams Britpop turnéjának előzenekara. Thom Rylance, a zenekar frontembere szinte perceken belül megtalálta a hangot a közönséggel és nyerte meg magának őket (vagyis bennünket), némi túlzással meg is feledkeztünk, kinek a koncertjére is jöttünk valójában. Thom mint régi jó ismerősöknek mesélte el, Robbie Williams miként hívta fel őt, miután hallotta egy dalukat a rádióban, hogy csatlakozzanak a turnéjához. Számomra teljesen ismeretlen volt az együttes, de nagyon kellemes dalokat hoztak el a srácok, igazán jó volt hallgatni őket. Záróakkordként Thom megszavaztatta velünk (közönséggel) kedvenc Williams-dalunkat, amelynek eredményeképpen közösen elénekeltük az Angels-t.

Egy rövid technikai átállást követően, szinte percre pontosan kezdetét vette az est főattrakciója a kivetítőkön olvasható és közben hallható szöveggel, egy mostanság népszerű és napirenden lévő témát taglalva, miszerint, merre tart a szórakoztatóipar, amelynek fejlődését ma már a mesterséges intelligencia (AI) is erőteljesen befolyásolja, beleértve az élő eseményeket is?! (Jean-Michel Jarre gondolatai/szavai jutottak az eszembe.) Megjelent a kivetítőn Elvis Presley, Freddie Mercury és David Bowie AI-generált mása, mintha a múlt ikonjai a jelen, illetve a jövő technológiai vívmányaival küzdenének. A gondolatmenet végül arra jutott, hogy bár a szórakoztatóipar gyorsan fejlődik, az emberek szerepe a szórakoztatás tekintetében pótolhatatlan marad, hiszen a szórakoztatás továbbra is az emberi élmény alapvető és kifejező része. Ráadásul van köztük egy, aki mindenki másnál kiemelkedőbb – Robbie Williams. 😉

(Nem mintha szükség lenne rá, de szűk dióhéjban ideírom, hogy Robbie Williams az 1990-ben megalakult Take That tagjaként robbant be a köztudatba, de különböző problémák miatt 1995 júliusában elhagyta a zenekart. Egy évre rá George Michael Freedom című dalának feldolgozásával beindította szólókarrierjét. Bár, 2010 júliusában egy album (Progress) és egy turné erejéig ismét a Take That tagjaival dolgozott, ezután ugyanúgy szólóban folytatta tovább.)

Nos, Robbie valóban showmanként lépett színpadra, egyetlen cél által vezérelve, mégpedig, hogy szórakoztasson, persze, ez a fajta kölcsönös interakció közönség nélkül aligha valósulna meg. Mindezt valahogy úgy fogalmazta meg, hogy míg Michael Jackson a pop királyának hívta magát (később azzá is vált), Robbie úgy döntött, hogy a szórakoztatás királyának hívja magát, feltéve, ha a közönség ezzel egyetért, merthogy közönség nélkül csak egy mentális problémákkal küzdő ember lenne, aki magában ordibál.

Nem gondolnám, hogy szavakkal le lehetne írni… pontosabban, nem lenne sok értelme leírni a koncertet, mert a tizedét sem adná vissza az élménynek, amit az ember élőben átél, pláne, hogy manapság többek jóvoltából tucatnyi felvétel között csemegézhetünk a videómegosztó portálokon. Így erre nem vállalkozom, néhány gondolatot azonban megosztok a bejegyzést olvasóval…

A lenyűgöző színekben és fényekben pompázó LED-falak között zenészek, vokalisták és táncosok népesítették be a színpadot. Természetesen, Robbie megjelenése is showszerű volt, ahogy egy szétnyíló "fal" mögül, füstköddel körülvéve, megjelent egy fehér kezeslábasban és napszemüvegben, temérdek mikrofonállvány gyűrűjében, és zeneileg is (képletesen) a húrok közé csapott. Ehhez képest a búcsúzás jóval visszafogottabbra sikeredett, ugyanis a ráadás blokkban telefonok ezreivel a magasban, a közösen elénekelt Angels után, kezével szívet mutatva kisétált hátrafelé a színpadról, mögötte pedig visszazáródtak a koncert elején szétnyíló „falak”.

Látványos és élményteli kétórás showban volt részünk, amelyet illetően semmi kétségem nem volt, hiszen az általam 2006-ban látott koncert is fergeteges volt. Mindennek ellenére, bizonyára még jobban szórakoztam volna, ha jobb angoltudással megértem mindazt, amit Robbie mondott, mesélt és viccelt, de mivel ez nem így volt, szívesebben hallgattam volna inkább még több dalt tőle. Persze, megértem azokat is, akik azt mondják, hogy a dalokat otthon is lehet hallgatni, de, hogy kedvencünk oly közvetlen módon „beszélget” velünk, mintha barátként egy asztalnál ülnénk, nem pedig egy színpad-lelátó távolsága lenne köztünk, az csak egy koncerten adatik meg. A közönség iránta érzett szeretetének fontosságát nem is fejezhette volna ki jobban és meghatóbban, minthogy mély és nagyon személyes gondolatokat, érzelmeket osztott meg velünk, mint pl. hogy akkor kezdődött az élete, amikor találkozott a feleségével (Ayda Field), mert lehet, hogy sikeres volt előtte, de teljesen elveszett. Azóta van négy gyermeke is, akiket nem érdekel a siker és a stadionok, csak az, hogy ott legyen velük, merthogy Robbie szerint, ők nem a rocksztárt mentették meg, hanem az embert. A szerettei fontosságát a szavakon túl képekben is kifejezésre jutatta, amikor a koncert vége felé – élete „A oldalának” összegzéseképpen – elénekelte Frank Sinatra My Way című dalát, családi fotók sokaságával a háttérben lógó LED-falakon.

Robbie szót ejtett a Take That-es időszakról és zenésztársairól is, különösen Gary Barlowról. Ma este a The Lottery Winners tagjai közül Thom Rylance és Katie Lloyd közreműködésével adta elő a Relight My Fire című számot, amit annak idején nem ő, hanem Gary Barlow énekelhette el. Nincs kizárva, hogy kettejük rivalizálása vezetett oda, hogy a sikerek ellenére Robbie 5 év után otthagyta a zenekart. Nem tudom, ma este milyen érzések által vezérelve emlegette fel a múltat, de ahogy utána olvastam, ezt a korábbi koncertjein is megtette. Meglehet, egyfajta elégtétel az akkori sérelmekért, bár, úgy gondolom, nem lehet annál nagyobb elégtétel, minthogy a Take That tagjai közül évek óta ő büszkélkedhet teltházas koncertekkel.

Ami a dalokat illeti, a fentebb említetteken kívül műsorra került még a Let me Entertain You, a Rock DJ, a Strong, a Supreme, a Come Undone, a Millenium, a Feel és a Love My Life. A koncert vége felé hallhattuk a She’s The One című klasszikust, amelyet Robbie egy, az első sorban álló hölgynek énekelte el, akiről megtudtuk, hogy Hildának hívják és Norvégiából érkezett.

Amiről még nem ejtettem szót, de a koncertismertetőben is említésre került, az Robbie 25 éves szólókarrierjének összegző turnéját megkoronázó Better Man című zenés életrajzi film, aminek csak most, a bejegyzés megírása kapcsán néztem jobban utána, merthogy előtte semmiféle infóval nem rendelkeztem. Szóval, a Robbie életén alapuló, Michael Gracey által direktált film egyedülálló módon, Robbie szemszögéből meséli el életét, megragadva a rá jellemző szellemességet és fékezhetetlen lelkesedést. A film végigkíséri útját gyermekkorától kezdve, egészen addig, hogyan lett a Take That listavezető fiúbanda legfiatalabb tagja, majd rekordokat döntögető, páratlan sikereket elérő szóló előadó – miközben szembesül azokkal a kihívásokkal is, amiket a világhírnév és a siker hoz magával. A filmben Robbie egy CGI (Computer-Generated Imagery - 3D-s számítógépes grafika) majomként jelenik meg, amely kapcsán Michael Gracey elmondta, hogy miután Robbie egy táncoló majomhoz hasonlította magát, arra gondolt, mi lenne, ha Robbiet majomként ábrázolnák a filmben, elvégre ezt a történetet Robbie meséli el, és ő így látja magát?! Mindenképpen kíváncsi vagyok a filmre, aminek megnézését mihamarabb pótolni szeretném.

Amit még mindenképpen szeretnék megjegyezni, mert végtelenül szimpatikus gesztusnak tartottam és nagyon tetszett, hogy Robbie nem a megszokott módon (egy-két perces szólót engedélyezve) mutatta be a színpadon közreműködőket, hanem az adott zenésszel, vokalistákkal és táncosokkal külön-külön előadott egy-egy részletet valamilyen legendás dalból. Mindez egy hatalmas medleyt és fergeteges hangulatot eredményezett, ahol előkerült Ozzy Osbourne emlékére a Paranoid, majd a Pretty Woman (Roy Orbison), a Destiny's Child Survivor-je vagy éppen a Y. M. C. A. (Village People), és végül a Hey, Jude (Beatles).

S még egy megállapítás a végére - zűrös időszak(ok) ide, 51 év oda, Robbie hangja mit sem kopott az elmúlt évek alatt. Mindez leginkább akkor volt fülbeötlő, amikor a cappella – azaz hangszeres kíséret nélkül – énekelt. 😊