Cilivel este ½ 8-kor megnéztük az Ibusár-t az Operettszínház Súgó Raktárszínházában. Nem voltunk még a színháznak ebben a részében, csak azt tudtuk, hogy a Mozsár utca felől kell bemennünk, és a Csillárterem mellett található. Nagyon jó érzés volt több hét (vagy tán több hónap) kihagyás után újra magunkba szívni a Nagymező utcai levegőt, de még jobb érzés volt belépni a színház kapuján! :)
Korán érkeztünk, így jutott idő a szórólapkínáló megszemlélésére, illetve pillantást vetettem a nagytermi előadás programjára, miszerint Elisabeth ment Katával és Szilveszterrel (délután volt Máté :) - apropó, láttam fotókat Mátéról, amelyek legutóbbi koncertjén készültek, amelyen MÁZS is ott volt – meglepve láttam, hogy Máté levágatta a haját! Egyelőre furcsa egy kicsit, de jól áll neki, sőt… :))
A pici színházterembe (kb. 100 fős) nem sokkal ½ 8 előtt mehettünk be. Úgy tűnt, helyismereti hiányosságom ellenére, kiváló helyre sikerült vennem a jegyeket, mindent és mindenkit tökéletesen láttunk. Persze, feltételezem, a mindössze háromsornyi „nézőtér” minden helyéről tökéletes lehetett látni. :) A színpad – vagy nevezzük inkább színtérnek – tőlünk távolabb eső részében volt az ibusári vasútállomás díszlete, míg a közelebbi, balra eső részében egy konyha volt kialakítva. Amikor leültünk a helyünkre, azt láttuk, hogy a konyhában ténykedik valaki. Hirtelen arra gondoltunk, hogy a kellékek rendezgetése zajlik még éppen, de miután az illető hölgyben Lehoczky Zsuzsát fedeztem fel, rá kellett jönnünk, hogy bizony, ha kissé eltérő módon is, de az előadás ezennel kezdetét is vette! :)
Amikor a színház bemutatta ezt a darabot, sokféle véleményt lehetett olvasni, de alapjában véve mindegyiknek pozitív kicsengése volt. Esetleg a rendezői felfogásnak egy-egy megoldását, jelenetét kérdőjelezték meg a nézők, de a színészi alakításban abszolút egyöntetű volt a vélemény! Hihetetlenül tehetséges művészekre osztották a szerepeket, akiknek ráadásul, kétféle figurát kellett megjelentetniük a színpadon! No, nem egyszerre J, de azért a színváltások közötti max. félperces időtartam kellőképpen feladta a leckét – a színészeknek mindenképpen, de úgy az öltöztetőknek, sminkeseknek egyaránt! :)
A darab szövegkönyvét néhány hónappal ezelőtt elolvastam, de igazából most, látva és hallva a jelenteket állt össze igazán a kép, azaz a történet. A hivatalos szórólap szerint a darab színhelye Ibusár megállóhely. Kisváros valahol az Isten háta mögött, ahová, s ahonnan csak néhanap érkeznek, s indulnak vonatok. A pénztár fülkéjében ott ül Sárbogárdi Jolán, menetjegykiadó, s egy másik életről álmodik. Operettet, sőt operetteket ír. Műveivel, s figyelmet esdeklő leveleivel halmozza el a Magyar Boldog című kiadványt, de csak nem jön válasz, vagy ha jön, "nyelvi szempontú bajokra" hivatkozva elutasítják alkotásait. Így egy "harisnyaszomorú, ám végzetes, őszi nap" éjszakáján Jolán föllázad…
Az Ibusár fórumán egy kedves hozzászóló az alábbiak szerint írta le részletesebben a cselekményt (nagyon tetszett a megfogalmazása; utólag is elnézését kérem, amiért „felhasználtam” sorainak néhány mondatát): A Budapesti Operettszínház Raktárszínháza mintha erre a darabra lett volna kitalálva. A színpad bal szélén a valóság, a jobb szélén az álomvilág elevenedik meg, míg középen az ibusári MÁV-állomás. *** Az irodalmi groteszk abszolút otthonra talált e falak között. *** Ibusár egy kis falu és annak jegypénztárában ül Sárbogárdi Jolán, aki ébren is álmodik, nemcsak éjjel. Álmodik egy operettről, színházi bemutatóról, szerzői páholyról. Egész életével ott áll a saját maga által felépített és bezárt kalitkájában, ahol egy-egy pillanatra azt hiszi, hogy él. Olyan flitterhegyeket, olyan piros csillogásokat nemhogy Ibusáron, még Párizsban sem láthat a köznéző. Még a huszárok kardja is flitter-tokban van elhelyezve! *** Éli az áloméletét. *** Sorra kosarat ad Gusztinak, az állomás főnökének. Nem kell neki a kolbászt evő, sört ivó, álmodni képtelen férfi. *** Leveleket ír a Magyar Boldog nevű irodalmi folyóirat szerkesztőségének, amely elutasítja darabjait, miszerint "a nyelvezete kifogásolható." *** Tulajdonképpen semmi értelme belebonyolódni a történet elmesélésébe, hiszen a látványt, a kellékeket, a kellékek poénjait, a zenét és a többit lehetetlenség papírra vetni. Azt viszont kell és szabad is papírra (internetre) vetni, hogy Siménfalvy Ágota nagyot alakított Sárbogárdi Jolán szerepében. Amikor a valódi életét éli, olyan sajnálatra méltó, hogy legszívesebben az ember magához ölelné. Aztán rájön, nem szabad! Hiszen az érintéstől még felébredne saját álomvilágából.
Tetszett a kis tér adta lehetőség színpadi elrendezése, hogy minden olyan közel volt. Tetszett a színészek közelsége, hogy szinte minden arcrezdülésüket láthattuk.
A szórólap folytatásaként azt olvashatjuk, hogy a nem mindennapi mű elsősorban a két főszereplő színésznőnek ad parádés lehetőséget: a Jolánt játszó Siménfalvy Ágota és Anyuskát megszemélyesítő Lehoczky Zsuzsa mellett a Béres Attila-rendezte produkcióban látható Mészáros Árpád Zsolt, Földes Tamás és Faragó András is. Nos, e mondatnak minden szavával egyetértek, de számomra, Ágó és Lehoczky Zsuzsa mellett Dzsoni alakítása is elsöprő volt! A fórumba írt vélemények szinte mindegyike szuperlatívuszokban beszélt Ágó és Dzsoni fantasztikus előadásáról, melyekkel látatlanul is egyetértettem, ám, látva a darabot e nagyszerű művészekkel, jó érzés tölt el, hogy részese lehettem a játékuknak! Mindettől függetlenül, a darab „nehézsége” miatt némi fenntartásokkal ültem be a nézőtérre. Nem a színészekben nem bíztam, hanem inkább saját magamban, hogy megértem-e és átérzem-e Parti Nagy Lajos mondanivalóját, azt, amit nem éppen könnyű szövegű művével kívánt elmondani nekünk. Nos, úgy érzem, mindez igazán jól sikerült, ami akár a felfogóképességemet is dicsérheti, de azt gondolom, Ágó, Lehoczky művésznő, Dzsoni, Árpi és Faragó András kiváló játéka még inkább hozzájárult a sikerélményhez. Ágó egy tünemény, nagyon szeretjük őt, nagyon-nagyon örülök, hogy felfedeztük őt magunknak, mindig élmény őt a színpadon látni – és valóban, Jolán/Amália-ként fergeteges, amit kihoz e kettősből! J Lehoczky művésznőt nem sok darabban láttuk eddig, de ő is nagyon kedves a számunkra, az ő játékát is élvezet nézni és hallgatni. J Dzsoniról is kizárólag csak elfogultan tudok beszélni – hihetetlen színészi tehetség; a gesztusaival, a mimikájával mindig lenyűgöző alakítást nyújt. J MÁZS-ról – legkedvesebb Mozartomról (bocsi a kis off-ért J) – az elfogultság mellett a „hogyan lesz az általam eleinte nem kedvelt személy a legkedvencebb a számomra” érzéssel tudok csak beszélni – azaz érzelmileg nem beszámítható módon. Rendszerint magával ragad Árpi játéka és énekhangja, nem tudok betelni az eddig tőle látott figurák széles skálájának nagyszerű megjelenítésével! Ahogyan a hangját bármeddig elhallgatnám, úgy a színészi játékát is elnézném a végtelenségig! Csak míg az előbbi könnyen megoldható (pl. egy CD-vel), addig az utóbbi kissé problémásabban orvosolható! :)
Visszatérve egy-két mondat erejéig a fórumo(ko)n visszatérő témákra a darabbal kapcsolatban – úgymint a közönség, az a bizonyos „pados” jelenet, valamint a csúnya beszéd. A közönséggel – bár, meglepetésünkre, nem volt teltház – szerencsénk volt – akkor nevettek, amikor kellett, és néma csendben maradtak, amikor az volt helyénvaló. A pados jelenetről és az „el-elcsattanó” csúnya szavakról tudtam már, valamelyest fel voltam rájuk készülve, így nem leptek meg, de mindkettő esetében azt gondolom, hogy akkor és ott odavalóak voltak – teljes mértékben érthető módon. Igen, való igaz, hogy a pados jelenetnél láthatóvá válik Árpi hátsója, ami önmagában abszolút rendben van (hisz’ formás „darabról” beszélünk :)), de ennyi, és nem több – azaz, miket beszélek…ennél sokkal, de sokkal több! Ami pedig a csúnya szavakat illeti…igen, valóban némelyike kissé erős, de abban a helyzetben maximálisan elfogadható, hogy a legpontosabban fejezze ki és érzékeltesse az adott figura érzelmi és lelki állapotát. :)
Összességében nézve tetszett az előadás – nem éppen könnyed esti szórakozás, de Béres Attila rendezése nézhetővé, élvezhetővé és érthetővé tette számomra a darabot. A szórólap utolsó mondatát idézve: A végére pedig marad egy szolgálati közlemény erről a "kettős" produkcióról: ami operett-jelenet, az nagyon operett és nagyon zenés, ami konyha vagy állomás, ami valóság, az annyira "zenés", mint egy októbervégi esős csütörtök Ibusár-megállóhelyen. A mondat első feléhez csak annyit, hogy nem igazán kedvelem az operettet (igen, tudom, hogy ez huszerett volt :)), ebből következően nem is ismerem annyira ezt a világot, de kicsit úgy érzem, ez a darab amolyan görbe tükröt is tart ennek a műfajnak! Ezt tekintve, valóban „hol is kaphatott volna jobb lehetőséget ez a mű, mint a Nagymező utcában…”. :)
