Amikor a 2024. július havi hírlevélben olvastam az AVATAR, Az Utolsó Léghajlító (The Last Airbender) produkcióról, nem voltam teljesen tisztában, mire is számíthatunk ezen a koncerten, de bevállaltuk, és megváltottuk az idei márciusi koncertre a jegyeket. Február közepén kaptunk egy e-mailt a jegyirodától, hogy (amúgy nem tudni, mi okból), de a korábban megvásárolt jegyeinket módosították és az e-mail csatolmányaként küldték meg az új, érvényes jegyeinket. Furcsálltuk a dolgot, de miután sikeresen bejutottunk és elfoglaltuk helyünket az Arénában, eloszlottak kétségeink, sőt, az eredeti ülőhelyhez képest még jobb helyre „ültettek át” minket.
Amint azt a produkcióról írt ismertetőből megtudtuk: Az előadás - az anime kultúrán belül - az Avatar: The Last Airbender sorozat kultuszához kapcsolódik. Ezt a látványos koncertet Jeremy Zuckerman, a műsor eredeti zenéjének ötletgazdája komponálta és hangszerelte. A koncerten egy speciálisan összeállított 14 tagú zenekar „kelti életre” a show ikonikus partitúráját, tökéletes összhangban a sorozat legfeledhetetlenebb pillanataival. A Nickelodeon kultikus produkciója, az Avatar: The Last Airbender In Concert egyedülálló lehetőséget kínál a rajongóknak és a zenerajongóknak, hogy teljesen elmerüljenek Aang, Katara, Toph, Sokka, Zuko és még sok más hős elbűvölő világában.
A koncert – szünettel – kb. két és fél órán át tartott (az első rész 1 óra 25 perc, majd a szünet után egy 45 perces második rész következett). Ahogy az fentebb olvasható volt, élő zenekari együttes játszotta a zenét, miközben a sorozat válogatott felvételei egy nagy képernyőn voltak láthatók. A szokásos nyugati zenekari hangszereken kívül hallottunk taiko dobokat és az erhu-t (középkori eredetű távol-keleti kéthúros vonós hangszer), hogy tükrözze a sorozat ázsiai ihletésű zenei elemeit, valamint a képernyőn megjelenő konkrét pillanatokhoz szinkronizált fényeffektusokat.
A zenekart David Lynn vezényelte, aki a koncert megkezdése előtt „Good evening, Budapest!” felkiáltással köszöntött bennünket. Minderre a közönség tapssal és némileg visszafogott ovációval reagált. Ám, amikor a karmester úr mindezt tört magyarsággal („Jo estet, Budapest!”) tette, az Aréna közönsége tapsorkánba és hatalmas ovációba tört ki! Ez a reakció már inkább tetszett Lynn úrnak, és bíztatott bennünket, hogy „olyan hangosak lehetünk, amennyire csak tudunk, szurkolhatunk, kiabálhatunk, sikíthatunk, nevethetünk, sőt sírhatunk is, amikor a kedvenc karaktereink felbukkannak a vásznon – egyszóval: (a színpadon lévő zenészek) hallani akarják, hogy jól érezzük magunkat”.
Nos, miután a sorozatot nem láttuk (az igazat megvallva, ezidáig nem is hallottunk róla), a produkciót, mint zenerajongók hallgattuk (és néztük) végig. A történetből nem sokat értettünk, és ebben a bejátszott videórészletek sem segítettek. Az egyes karakterekről sem tudtunk semmit, de alapvetően jól éreztük magunkat, hiszen, valóban jó zenét hallgattunk kiváló zenészek tolmácsolásában.
