Cili ötletétől vezérelve, miszerint vigyük el Mamucit a születésnapja alkalmából az AVATAR-t megnézni, úgy tűnt, ma délután megvalósulni látszott. A programhoz BB-ke és Marika is lelkesen csatlakozott. Igaz, az eredeti elképzelés szerint ismét IMAX-3D-ben szerettük volna megnézni a filmet, de az Alice Csodaországban (Johnny Deppel a főszerepben), sajnos, kiszorította az AVATAR-t a Cinema City Aréna IMAX-terméből (pontosabban csak egy előadásban, este 10 órakor vetítik), ezért maradt a 3D technika a Corvin moziban. A biztonság kedvéért lefoglaltam a jegyeket az előadásra egy-két nappal ezelőtt, s mint az ma délután kiderült, nagyon jól tettem, merthogy teltház volt a Jávor teremben! :)
¼ 3 körül meglehetős csend volt a mozi körül. Odabent is hasonló nyugalom fogadott. A pénztárban gyorsan és gond nélkül átvettük a jegyeket. A pénztáros fiú nagyon hasonlított Gézára, akár az öccse is lehetett volna! :)
Nem igazán tudtam, hova a legjobb ülni, de abból kiindulva, hogy az IMAX-3D hatás minél hátrábbról a legélvezhetőbb, a legutolsó (10.) sorba vettem a jegyeket. Belépve a terembe, kicsit meglepődtem a kisméretű vetítővásznon, de az IMAX után ez talán érthető is. Nem is szeretném lerombolni az illúziókat, de IMAX után 3D-ben filmet nézni olyan, mint nagy képernyős TV-n filmet nézni 3D után! No, persze, a film élményéből ez mit sem von(t) le, mégis azonban, csak most értettem meg igazán a két technika közti különbséget, amely szerény meglátásom szerint e tekintetben óriási! A legegyszerűbben (s ebből következően nem hozzáértően) úgy tudnám leírni a különbséget, hogy míg az IMAX-ban nézett film szinte „körül vesz” bennünket, s a film (passzív) részeseivé válunk, addig a 3D élménye inkább mélységében érzékelteti szemünkkel a vásznon látottakat. Az IMAX technika – a hatalmas vászonnak is köszönhetően - sokkal közelebb hozza a szereplőket, s ezáltal sokkal érzékenyebbek vagyunk egy-egy jelenet történésére.
Másodszorra látva a filmet természetesen, a cselekmény már ismerős volt, mégis, annak ellenére, hogy több apró részletet sikerült megfigyelnem (például, hogy maga a történet közel 4 hónap alatt – májustól augusztusig – zajlott le), még mindig akad olyan, amelynek tisztázásához újra a film megnézéséhez kell folyamodnom.
A film zenei anyagával kb. 2-3 hete ismerkedem, így azok már jól ismert dallamként köszöntek vissza. James Hornernek nagyon szép, érzelmes és hatásos zenét sikerült komponálnia a különböző jelenetekhez, melyek mindegyikében kölcsönösen segítette egymást a zene és a mondanivaló.
A főszereplő, Sam Worthington első pillanattól kezdve elnyerte tetszésemet, ahogyan a kerekes székes ex-tengerészgyalogosból a na’vi nép által el- és befogadott „jakesully”-vé válik. Másodjára látva a filmet csak még inkább erősödött bennem ez a pozitív vélemény a figura megformálását illetően. Füllentenék, ha azt mondanám, hogy Sam jóképűsége nem számított, de az igazság az, hogy ez a tény is inkább a film másodszori megnézése után tudatosodott bennem. Szó se róla, Sam Worthington helyes pasi (szerintem), de mit sem számítana mindez, ha a szerepet nem játssza el olyan meggyőzően, mint ahogyan! A szinkronos verziót néztük meg – Széles Tamás magyar hangja kitűnő választásnak bizonyult! Különösen érzékenynek és válogatósnak tartom magamat a szinkronhangokat illetően, így örültem, hogy ha ismert és kedvelt is, mégsem egy felkapott és „agyon hallgatott” magyar hangot választottak ki erre a feladatra. Tamás hangja tökéletesen illik Sam személyéhez, s tökéletesen adja vissza hangjával Jake Sully humorát, az érzelmeit, az iróniáját, a dühét és a haragját. Széles Tamás személyével, illetve hangjával, egy újabb kedvenccel bővült a szinkronszínészeim száma. Visszatérve azonban a filmre és Samre, azaz Jake-re, egyik kedvenc jelenetem a filmből (többeknek talán nincs is semmi érdekes és különleges benne), amikor Jake egy asztalnál ülve Quaritch ezredesre vár, hogy biztosítsa őt, kész megbirkózni a rábízott feladattal, s együttműködésre bírja a na’vi-kat. Ebben a pár percben benne van Jake Sully minden feszültsége és vívódása az ezredes általi titkos küldetés és a cserébe beígért egészséges lábak választása, valamint a gondolataiban akkorra már letisztulni látszódó helyes út követése között…
Ha már szót ejtettem a szinkronhangokról, szívesen megemlíteném Kőszegi Ákos nevét is, aki mostanában Horatio Caine, a Maimi helyszínelők nyomozóhadnagyának magyar hangjaként a legismertebb, de ebben a filmben Quaritch ezredes szinkronhangja. Kőszegi Ákos azért volt kitűnő választás, mert szintén tökéletesen visszaadta hangjával a céltudatos, könyörtelen katona habitusát. (Lenyűgöző számomra hangjának azon két véglete, miszerint ha kell kíméletlen, durva és erélyes, de például, Horatio hangjaként egy ellentmondást nem tűrő, mégis nyugodt, higgadt és türelmes ember mentalitását sugározza.) Ám, hogy ismét ne távolodjunk el a szóban forgó filmtől, az ezredest megformáló Stephen Lang, amennyire visszataszító és elítélendő az általa képviselt gondolkozás, olyannyira magával ragadó a színészi alakítása. Kíváncsiságból utánanéztem mennyi idős, s igencsak meglepődtem az 58 év láttán. Miután nem vagyok egy nagy akciófilm rajongó, ha láttam is őt korábbi filmjei valamelyikében, nagy valószínűség szerint nem lehetett rám hatással, merthogy egyre sem emlékszem, de e filmbeli alakítását elismeréssel kell illetnem. Arról már nem is beszélve, hogy tisztes kora ellenére olyan fizikai erőnléttel és kiállással jelenítette meg karakterét a vásznon, hogy 10 évet nyugodtan letagadhatna a korából…
Nem szeretném, ha valamiféle elfogultsággal vádolnának, miszerint csak a férfi szereplőkről írok, ezért megemlítem a kedves, ám de harcias na’vi hercegnő, Neytiri megformálóját, Zoё Saldanát, aki ugyancsak hitelesen alakítja a törzs vezetőjének okos, bátor és talpraesett lányát. Nagyon helyesek Jake Sullyval együtt! :)
A filmkészítőknek maximálisan sikerült megoldaniuk azt a feladatot, hogy az emberi arc mimikáját „rávarázsolják” – Zoё esetében a na’vibeli, Jake esetében az avatárbeli test arcára. Azt tudjuk, hogy mindehhez okos számítógép és ügyes szoftverek segítségét vették igénybe, valamint az is ismert, hogy nagy hangsúlyt fektettek a technika által „létrehozott” lények természetes, élethű megjelenítésére. Felvételeket készítettek a színészek különböző arc- és testmozgásairól, melyeket összemontíroztak a számítógépes grafikákkal. Hogy ez mennyire nagyon jól sikerült, azt leginkább Jake-et és Grace-t nézve figyelhetjük meg – avatár arcukon tökéletesen jelennek meg az emberi érzelmek tárháza; még pontosabban, sajátos és egyéni mimikáik köszönnek vissza onnan! :)
Abban biztosak voltunk Cilivel, hogy nekünk újfent tetszeni fog a film, sőt, ha lehet, még jobban élvezzük! Abban sem kételkedtünk, hogy Marikára és BB-kére is hatással lesznek a látottak és nem bánják meg, hogy megnézték ezt a produkciót! Mamucit illetően azonban mindvégig kétségeim voltak. Annak ellenére, hogy pontosan tudta, milyen mozira hoztuk el, nem tudtam eldönteni, hogy egy 88 éves ember, milyen véleménnyel áll fel a székből?! A történet álomszerű és romantikus cselekményszálát tekintve nincs is semmi probléma, de a harci jelenetek, az öldöklés, a tarolás – tartottam tőle, hogy mindezek kissé visszavetik a film élvezeti értékét egy háború viszontagságait átélt idős ember számára. Nos, én lepődtem meg a legjobban, amikor kijőve a teremből, Mamuci volt az, akinek leginkább elakadt a szava, s – némi képzavarral élve – megállás nélküli volt a lelkesedése e filmélménytől! :)
