Este 7 óra körül indultunk el Tabáni István lemezbemutató koncertjére a Syma Csarnokba. A rövid távolságnak köszönhetően hamar odaértünk, így a szakadatlanul zuhogó eső sem szegte kedvünket olyan nagyon…
Rendben áthaladva az ellenőrzési pontokon (biztonság, jegy), megkerestük a helyünket a lelátón. Folyamatosan érkeztek az emberek, a legkülönbözőbb korosztályt felvonultatva. Türelmesen várva a koncert kezdetét, beszélgetéssel és bambulással múlattuk az időt. Ekkor mértük fel csak igazán, hogy a csarnoknak egy része lett „berendezve” a koncert helyszínéül – 8 óra körül az ülőhelyek mindegyikét elfoglalták, s a küzdőtéren is szép számmal voltak jelen! Egyes információk szerint 2-3000 érdeklődő/rajongó jött el a 2009-es Csillag születik győztesének első önálló koncertjére! :)
½ 9 felé közeledve a közönség kezdett kissé türelmetlenné válni - a fanatikus rajongók „István, a király” felkiáltással éltették kedvencüket a „küzdőtér” első soraiból! A békés „zúgolódás” megtette hatását, ugyanis a zenekar elfoglalta helyét a színpadon, amelynek hátterében felállított kivetítőn egy gyönyörű vörös rózsa volt látható. Amint a zenészek „a húrok közé csaptak”, a kivetítőn István gyerekkori képeiből, illetve művészi munkáiból (festményei, rajzai) láttunk egy kis összeállítást, amely stílusosan volt elkészítve, ugyanis egy „teremőr” – zseblámpával a kezében - vizsgálta a képeket szobáról-szobára haladva, majd egyszer csak felcsendült István hangja, őt magát azonban ekkor még nem láttuk, csak a mozgóképet a kivetítőn!? Többen is kíváncsian nyújtogattuk a nyakunkat, hol lehet, míg nem felfedeztük őt, amint a lelátó lépcsőin lesétálva, biztonsági őrökkel körülvéve haladt a színpad felé, közben a Kinőtt a szárnyunk c. Demjén-számot énekelve! Az első dalt és a színpadra lépését üdvözlő tapsvihar fogadta, amelyre István a maga szerény módján, nagyon kedvesen így reagált: „ez életem egyik legszebb napja, köszönöm, hogy itt vagytok nekem”. Ahogy írtam, ekkor még csak egy dal hangzott el tőle, és a színpadon is csak kb. 1,5 percet töltött, de ő már hálás volt a tapsokért és a jelenlétért. Az egyik „vicces” rajongó valamiféle rágcsálnivalót dobott fel neki a színpadra, amire István – sajátos humorával – csak annyit mondott, hogy ha majd megéhezik, megeszi. Aranyos volt, ahogyan „kezdő” koncertező létére, hol a meleg, hol a vakító fények okoztak számára nehézséget, illetve az elfogyasztott vízmennyiséggel is már-már felvehette volna a versenyt az e téren legendássá vált Rózsa Gyurival! Hogy melege volt, azt nem csodálom, mert ingben és zakóban megjelenni több ezer watt szórásában, nem lehetett túl kellemes! Az erős fények ellen jó szolgálatot tévő napszemüvegről is megtudtuk István következtetését, miszerint nem feltétlenül divatból viselik a sztárok! J Mégis, bármennyire is esetlennek tűnt István a színpadon, olyannyira maradt szeretetreméltó a természetességével és nyíltságával, s e szimpatikus tulajdonságait, úgy érzem, rutinos fellépőként sem fogja elveszíteni! Két dologban azonban változtatást javaslok a számára: az egyik, hogy a dalok éneklése közben ne álljon meg egyhelyben, hanem inkább sétálja be kissé a színpadot; a másik az, hogy váltakozva adjon elő lassú és gyors számokat, ne pedig megosztva a koncertet lassúbb, líraibb és gyorsabb, pergősebb dalokra! :)
A bevezető dal után következett a Fényév távolság (A padlás), a Ments meg! című saját dal, majd a Várj, míg felkel majd a nap című V’Moto-Rock sláger. Ezt követően a Könnyű álmot hozzon az éj című Charlie-számmal egyéves unokahúgát, Emmácskát, míg Kovács Kati híres dalával (Úgy szeretném meghálálni) a jelenlévő édesanyját köszöntötte, a két köszöntő között pedig a Csillagóceán című saját dalát adta elő. Ezután a technika segítségével duettet énekelt egyik nagy példaképével, Máté Péterrel (Hosszú még az út).
Kis pihenőt beiktatva István számára, a két vokalista lány, Ambrus Rita és ’sajnosnemértettemanevét’ adott elő egy-egy dalt (Treat her like a lady – Celine Dion, Proud Mary – Tina Turner). Az igazat megvallva tartottam tőle, hogy megtörik ezzel a koncert addigi menete, de el kell ismernem, kiváló hangú hölgyek mutatták meg tehetségüket, és igazán szimpatikusan vették birtokba a színpadot a két dal erejéig, hogy azután visszaengedjék az est főszereplőjét! :)
István a „privátszünetben” nem csak kifújta magát kissé, hanem lazább öltözékre is váltott póló-farmer-zakó formájában, mely stílus azt is sejtetni engedte, hogy a pergősebb, rockosabb dalok vizeire evezünk. Nem is váratott minket sokáig, jöhettek azon énekes/együttes dalai, amelyek előadásával több millió TV-néző szívébe lopta be magát, s amely dalokat tán mindegyiknél jobban akartuk ma este (is) hallani. A Queen dalairól van szó, amelyek közül a Don’t stop me now, a Bohemian Rhapsody és a Crazy little thing called love hangzottak el István tolmácsolásában. Hihetetlen és döbbenetes a két énekhang tökéletes hasonlósága! Bochkor Gábor (akit amúgy kedvelek, mint műsorvezető, de néha kicsapja nálam a biztosítékot egy-egy mondatával) egyik reggel azt mondta Istvánnal kapcsolatban: azért, mert valakinél helyén vannak a hangok, még nem biztos, hogy tud énekelni!? Nos, ez a vélemény önmagával kapcsolatban abszolút helytálló és igaz, ám Istvánt illetően, azt gondolom, meglehetősen nagy botorság ilyet állítani! No persze, értem én, hogy esetleg savanyú a szőlő, bár, nem hinném, hogy Bocsi esetében erről lehet szó, mégis szívesen letesztelném a hallását, miszerint egy-egy dalrészletből állapítsa meg, melyiket énekelte István és melyiket Freddie Mercury! :)
A pergősebb külföldi dalok folytatásaként hallottunk még Faith-t (George Michael) és Eye of the tiger-t (Survivor), illetve a magyar dalok közül Embertelen dal-t (LGT), Olcsó vigasz-t (Bikini), és Ördögi kör-t (Edda). Ezt követően a Long train running (Doobie Brothers) közben István bemutatta a zenekar tagjait.
A koncert – elvileg – ezennel véget is ért volna, ha a közönség színpadra visszakövetelő tapsa és ovációja nem csalogatta volna vissza Istvánt és a zenészeket. A ráadásban újra meghallgathattuk a Ments meg! c. saját dalt, majd az Ez majdnem szerelem volt című Máté Péter dalt. Ezután ismét búcsúzkodni kezdtek az est főszereplői, de a közönség ezúttal sem hagyta magát, és sikerült őket újra visszatapsolni a színpadra. István és zenekara Chuck Berry Johnny B. Good című számával mondott végérvényes búcsút – legalábbis a ma esti koncertet illetően.
Jó érzéssel álltunk fel a helyünkről, mert megkaptuk Istvántól azt, amiért eljöttünk a koncertjére. A közel kétórás időtartamot – leszámítva a két vokalista lány éneklésének idejét – maximálisan végig énekelte. Cili meg is jegyezte, hogy régen hallott már énekest ilyen tisztán énekelni koncerten – mintha a CD-t hallgatta volna! Az tény és való, hogy a színpadi rutint még meg kell szereznie, de majd belejön, hogy mikor mit kell csinálni és mondani, ahogyan rutinná válik majd egy-két koncert után, hogy miként is kezelje a közönséget és a rajongókat! Akik megkedveltük, megszerettük őt a hangjáért és szeretetreméltó személyéért, olyannak szeretjük amilyen, s nem is szeretnénk, ha ez megváltozna, mert akkor már talán nem is ő lenne! :)
Arról utólag olvastam a Neten, hogy Serbike is eljött megnézni a koncertet. Azon túl, hogy kíváncsi volt Istvánra, netán (méltó) riválist lát benne Queen/Freddie Mercury-dalok eléneklése terén?! :)
