Emlékmorzsák

Ezzel a hétvégével kezdetét vette az X-Faktor 2011 versenye, ahol az élő adásba jutott 12 versenyző mérte össze a tudását, képességét, és hát, valljuk meg őszintén, a nézőkből kiváltott szimpátiáját. Végignézve és hallgatva a dalokat arra kellett rádöbbenem, hogy többé-kevésbé mind a 12 versenyző félelmetesen jó produkcióval rukkolt elő. Még akivel szemben fenntartásaim voltak, mint pl. Baricz Gergő, amellett, hogy maximálisan meggyőzött a tehetségéről, még el is varázsolt az előadásával. :)
A mentorok csoportalakulása a következőképpen néz ki:
Geszti Péter – CSAPATOK: Apollo23, Ikrek, Rocktenors
Keresztes Ildikó – FIÚK: Baricz Gergő, Demes Tamás, Kelemen Csaba-Lil C
Malek Miklós – 25 ÉV FELETTIEK: Gyurcsík Tibor, Kocsis Tibor, Tarány Tamás
Nagy Feró – LÁNYOK: Bagosi Alexa, Kováts Vera, Muri Enikő
Természetesen, már vannak kedvenceim a bejutott versenyzők között (Kováts Vera, Tarány Tamás), akikért szorítok, de az első számú favoritom, akikért nagyon-nagyon izgulok, s az én szememben akár a verseny győztesei is lehetnének, ők az Apollo23 névre keresztelt fiúformáció. A válogatásra szólóként (Kumich Tamás, Nánássy Tibor, Varjú René) érkeztek, ahonnan szerencsésen továbbléphettek a következő megmérettetésre. Az ún. Tábor egymást követő fordulóiban a versenyzőket 2-3-4 fős csoportokba osztották, mely csoportoknak egy-egy közös éneklés keretén belül kellett meggyőzni a mentorokat a továbbjutásról, majd a legjobb 50 énekes közül kellett kitűnniük a produkciójukkal. Bár, szerintem, a fiúk ezúttal is jól teljesítettek, a mentorok hosszas gondolkodás után a hazaküldésük mellett döntöttek. Már éppen szomorkodni kezdtem a fiúk miatt (ők totálisan magukba roskadtak :(), amikor a mentorok visszahívatták őket, s legnagyobb meglepetésükre és örömükre felajánlották nekik, hogy ha ők is benne vannak, trióban folytathatják a versenyt!? Egy pillanatig sem gondolkodtak, szinte egyszerre vágták rá mindhárman az igent! :) Úgy gondolom, a mentorok részéről ez egy óriási ötlet volt, s valahol én azt is kikövetkeztettem ebből a felajánlásból, hogy a mentorok szerint is tehetségesek a srácok, és vétek lett volna „veszni” hagyni őket! :) Amúgy szerintem, már a csoportos éneklés során kiérződött, hogy szenzációsan szólnak együtt, pedig, csak akkor tették őket egy csoportba, azaz nem túl sok idejük volt az összeszokásra, mégis profi előadást nyújtottak! Ezt követően a legjobb 12-be történő bejutás okozott izgalmakat, amikor is a Mentor Házban újból bizonyítaniuk kellett az ekkor már kijelölt mentoruknak, Geszti Péternek, hogy igenis bennük van az a bizonyos „X”! No, és hát, amellett se menjünk el, hogy a fiúk nagyon helyesek és szimpatikusak így együtt, ahogyan persze, külön-külön is! :) Azt gondolom, a Mentor Házban előadott dal is önmagáért beszél(t)!, s bár, az értékelésnél Geszti Mentor másodpercek töredéke alatt foszlatta szét a srácok dédelgetett és hőn áhított álmait, ám szerencsénkre, illetve a srácok legnagyobb örömére és megkönnyebbülésére, ez mindössze csak a hatás fokozása miatt történt, ugyanis a legénység teljes erőbedobással megkezdhette X-Faktoros küldetését! :) Ami pedig a névválasztást illeti: - Geszti Péterrel közösen találtuk ki ezt a nevet. A 23 az életkorunkra - mivel mindhárman 23 évesek vagyunk -, az Apollo pedig az űrhajóra utal, miszerint begyújtottuk a rakétákat, és kész vagyunk csapatként a színpadra állni. Nem érezzük úgy, hogy hátrányban lennénk akár az Ikrekkel, akár a Rocktenors-szal szemben, csak azért, mert néhány hete álltunk össze. Tény, hogy rengeteget kell gyakorolnunk, szoknunk kell egymást, többet kell próbálnunk, mint a többieknek, de ezzel tisztában vagyunk. Szerencsére mind a hárman különböző hangszínen énekelünk, ezért nem lesz probléma a különböző műfajoknál - mondták a fiúk.

Az „asztronauták” ma esti dalválasztása és előadása egyszerűen fantasztikus volt. Életveszélyesen jók ezek a srácok így együtt. Igyekeztem elfogulatlanul és kritikus füllel hallgatni őket, de egyszerűen nem találtam hibát sem az éneklésükben, sem az előadásukban. Ahogyan harmóniában szólt együtt a hangjuk, úgy énekeltek tisztán külön-külön is! Örülök, hogy a véletlen így összehozta őket (illetve ők saját magukat), és az a döbbenet, hogy amilyen harmóniában énekelnek együtt, olyan összetartó kisugárzása vannak ennek a pár hetes triumvirátusnak! :) Apollo23 – irány a csillagos ég, hódítsátok meg az X-bolygót! :)

A dalok elhangzása után egy közös produkcióra is sor került, amelynek során a versenyzők a No Thanx Egy másik nemzedék című dalát adták elő. Annyira jó hallgatni őket így együtt is! :)
Az izgalmak és a feszültségek levezetéseképpen, valamint, hogy a sok-sok értékes szavazat időben beérkezhessen, no meg persze a show még színesebbé tételéhez egy extra produkció is hozzájárult, mégpedig a 2010-es X-Faktor győztesének, Vastag Csaba személyében. :)

 
Az estén sajnos, egy versenyzőtől, Gyurcsík Tibitől el kellett búcsúzni, ugyanis a párbajdalt követően a mentorok döntetlen szavazata miatt a nézői szavazatok száma döntött, mely szerint Tibi esett ki a versenyből. Fájt a szívem érte, mert szerintem, tökéletes produkciót nyújtott. Tudom, hogy ebben a helyzetben sovány vigasz, de az mindenképpen nagydolog, és erre büszke lehet, hogy a több ezer jelentkezőből a legjobb 12 közé jutott! Nagyon remélem, hogy hallunk majd még felőle! :)

Az ExperiDance eddig látott – Ezeregyév, Esszencia, Forrás és Boldogság 69:09 – előadásai után a Nagyidai cigányok című műsorukat néztük meg. Arany János vígeposzáról valamikor ugyan tanultunk az iskolában, de az igazat megvallva, ebből már nem sok mindenre emlékeztem. Így hát, vettem a fáradságot és kissé utánanéztem az Interneten.
Arany János költeménye, melyet 1852-ben írt a szabadságharc paródiájaként, megtörtént eseményen alapul: A XVII. század végén Puk Mihály labancgenerális (Dénes Nándor) serege ostromolta Nagyida várát. A várat védő magyarok, élükön Gerendi Mártonkuruc várkapitánnyal (Péli Róbert), mikor látták, hogy fogytán az erő, az élelem, a lőszer, egy éjjel kiszöktek az ostromlott várból, hátrahagyva Csóri vajdát (Patonai Norbert), és cigányait (Bölcs Laboda – Görög Zoltán, Akasztó – Újszászi András, Nyúlláb, Degesz, Vigyori, Kolop, Gyügyü, Pityke, Toportyán, Bugyi, Káka, Habók, Irha, Diridongó, Süsü, Juhgége, Hubi, Csucsuj, Csimaz), hogy ezután védjék ők a várat. A vajda összehívta a cigányokat gyűlésre, s bár a vajdaválasztáson összeverekedtek, egy jó lakoma és tánc kibékítette őket. Örömükben még a vár összes puskaporát is elpuffogtatták. A lakomát követően elszenderültek a cigányok. Csóri vajda ébren álmodozott, eljátszva a gondolattal fényes dicsőségről, saját országról. Lesétált a pincébe, ahol találkozott egy jövendőmondó asszonnyal, Rasdi nénével (Pintér Ágota Lotti), aki elvezette egy titkos pinceajtóhoz, ami mögött hihetetlen kincsek töltötték ki a szobákat. A vajda nagyon megörült, és összehívta népét. A nagy örömködés közepette észrevették, hogy a labanc megtámadta őket, és rögtön az ágyúkhoz ugrottak. Megkezdődött a harc a cigányok és a labancok között. Végül a romák nyertek, megölték magát Puk Mihályt is és a várban elkezdtek ünnepelni…Csakhogy egyszer minden álom véget ér, Csóri vajdát jó hírrel térítik magához: menekül az ellenség, élén Puk kapitánnyal. Rögtön megjött a vajda hangja, nyomban kiállt a várfokra szétkürtölni a visszavonuló labancok után, hogy szerencséjük, hogy elfogyott a puskapor, különben… Több se kellett a labancoknak,amint ezt meghallották, visszafordultak, betörtek a várba és a cigányokat egytől egyig kipenderítették…
Maga a táncelőadás annyiban nem volt ismeretlen, hogy itt-ott láttunk belőle részleteket. Tulajdonképpen a jó zene, a színes díszlet- és jelmezparádé, valamint a lendületes koreográfia keltette fel az érdeklődésünket a darab megnézése iránt. A táncok alapján kiválóan lehetett követni a történéseket, ahogyan a vicces helyzetek is maximálisan érthetővé váltak a tánc nyelvén. Egyetlen ponton éreztem némi értetlenséget a darabban az eredeti műhöz képest, mégpedig Csóri vajda álmodozásának megjelenítésében, amikor is vegyítve több nemzet (török, perzsa, indiai, egyiptomi stb.) kulturális jegyei voltak fellelhetők a táncokban, illetve az ahhoz használt kellékekben. Ilyesmiről én mintha nem olvastam volna Arany költeményében!? Csóri vajda álmában mindössze temérdek kincs szerepel, megjelenik halottnak hitt felesége és két gyermeke, akik egy cethal gyomrában vészelték át a folyóba fúlást, valamint szerelemre lobban Dundi asszony iránt, akinek kezét nyomban meg is kéri… Hacsak a menyegző nagy ünneplése nem csapott át világraszóló lakodalommá, ahol többféle nemzet képviseltette magát – gondolván itt elsősorban a művészi szabadság képzelőerejére!? :)
A Csóri vajdát alakító Patonai Norbert színészi játéka (a tánc mellett) nagyon megnyerő volt, már csak azért is, mert az eddig látott daraboktól eltérően most inkább a humorosabbik oldaláról ismerhettük meg. Igaz, külsőre kísértetiesen emlékeztetett Jack Sparrow kapitányra a Karib-tenger kalózai című filmből, de hát végül is, az is cigányember volt, s ebben az esetben is a művészi szabadság miért ne engedhetné meg, hogy a mi Csóri vajdánk is hasonló fizimiskával rendelkezzen!? :) S, ha már a hasonlóságoknál tartunk, amellett sem tudok elmenni szó nélkül, hogy Rasdi néne fekete macskája a Macskák musical hófehér (kis)cicáját juttatta eszembe, mintha abból a darabból szomszédolt volna át ide, csak éppen koromfeketében. Mindettől függetlenül a fekete macskát alakító Holman Enikő tökéletesen hozta a cicákra jellemző hízelkedő, kedveskedő mozdulatokat. Megjegyzem, Arany eposzában fekete macskáról sem esik szó (vagy csak én olvastam figyelmetlenül), de az is tény, hogy egy magára valamit is adó javasasszony mit sem ér fekete macska nélkül?! :)
Az említett észrevételek mellett összességében nagyon jól szórakoztunk és élvezettel néztük az előadást. A társulatra jellemző magas színvonal, tökéletes összhang és egymásra odafigyelés ezúttal sem hiányzott. Vidám darab lévén ezúttal is jó volt látni a mosolyt a táncosok arcán. A vidámságot és a jókedvet csak még inkább fokozta a tapsrend utáni – hát, nevezzük ritmusjátéknak, amikor is a táncosok bevonták a közönséget egy kis közös produkcióra! Adott pillanatban hol a közönség egyik felének, hol a másik felének kellett bekiabálni egy adott szót! :)

A Colosseumból véletlenül a hátsó kijáraton jöttünk ki, aminek következtében meg kellett kerülnünk az épületet, hogy a nekünk jó irányban távozhassunk. Nos, hát, ennek köszönhetően azt láttuk, hogy az egyik táncos (ráadásul az egyik kedvencem), András (alias Bundi) odakint dohányzik az egyik éttermi felszolgáló hölggyel! Természetesen, nem ez utóbbival volt a problémám, hanem az, hogy dohányzott :( …egy táncos, akinek a lába mellett a tüdeje is a munkaeszköze…ejnye-bejnye! :)

A Madách Színházba rendben megérkeztünk, ahol mihamarabb elfoglaltuk helyünket a baloldali emeleti ülés első sorában. Személy szerint én már nagyon vártam, hogy láthassam ezt az előadást, mert amikor majd’ egy évvel ezelőtt hírül adta a Madách TV, majd júniusban ízelítőt is láttam belőle ugyanott, azonnal kedvet kaptam hozzá! A darab szerzőhármasa – Bolba Tamás (zeneszerző), Galambos Attila (dalszövegíró), Szente Vajk (szövegkönyvíró) – részemről már látatlanban is garancia volt egy élvezetes előadásra, de az már felettébb meggyőző volt, hogy ez a mű lett a Madách Musical Pályázat első helyezettje! A szereplők kiválasztását illetően Vajk mellett Nagy Sanyi szereplése tette számomra még érdekesebbé ezt a „mjúzikelkámedi”-nek aposztrofált remekművet! Sanyi inkább prózai színészként lopta be magát a szívemben még valamikor 2008. február-márciusában, amikor a Volt egyszer egy csapat című musicalben John szerepében láttam, de végérvényesen elkötelezett rajongója 2008 decemberében lettem, amikor is a …hol nem volt! című előadásban maximálisan meggyőzött kiváló színészi tehetségéről! :)
Visszatérve azonban a ma esti Csoportterápiára, amely nem az előadást megelőző foglalkozást jelenti, hanem magának a darabnak a címét. Különösebb fantázia nem szükségeltetik, hogy nagyjából megtippeljük a történet lehetséges gerincét. Jelen esetben a helyszín a Piróth Gyula Művelődési Ház II/6-os terme, ahol különböző lelki, testi és gondolkodásbeli problémákkal küszködő ember jön össze a foglalkozásra, hogy szakember, de ha az éppen nem jön el (vagy mégis?!), akkor egymás segítségével próbáljanak előrébb lépni a gyógyulás útján. Az esős csütörtök délutánon eljön a terápiára Jetti, a kishitű és komoly önértékelési gondokkal küzdő „csaj, aki csini, de pici a cicije” (Balla Eszter), Ervin Iván, a súlyos amnéziás, akinek „helyes a feje, de tutira ketyere” (Simon Kornél), Trixi, az örök túlzó és nagyotmondó „húshegy, a nőnemű gladiátor” (Dobos Judit), Sziszi, az identitászavaros „srác, aki fűt mint egy radiátor” (Nagy Sándor), Lajos, a hipochonder, aki mellesleg a musicalektől is rosszul van (Szente Vajk), és végül, de nem utolsósorban Natasa, az unatkozó, jómódú, ám kissé üresfejű feleség, aki ugyancsak szolgál meglepetésekkel (Polyák Lilla).
Szép sorban szállingóznak az emberek a foglalkozásra, s az „elnézést, itt lesz a csoportterápia” kérdés után, ha kissé nehezen is, de elkezdenek egymással beszélgetni. Miközben várakoznak a szakorvos megérkezésére – merthogy az illető késésben van – észrevétlenül beindul az önterápia.
Elsőként Jetti problémahegyeivel ismerkedünk meg, aki oly mértékben nincs kibékülve önmagával, hogy egyszerűen föl nem foghatja, hogyan tűrik őt meg az emberek maguk körül, ráadásul nádszálvékony termetét elképesztő kövérnek látja a tükörben, míg saját hangjától egyszerűen világgá menne. Az őt alakító Eszterrel először találkoztam színpadon, s bár nem volt teljesen ismeretlen a számomra, nem sokat tudtam róla. Jettit kiválóan formálta meg, többet tán nem is lehetett volna kihozni a figurából, ennek ellenére valamiért mégsem hatott rám sem a játéka, sem a személye. Annak azonban őszintén örülök, hogy a júniusi premieren szenvedett komoly sérüléséből (látszólag) teljesen felépült! :)
Ervin Ivánról megtudni valamit teljeséggel lehetetlen, merthogy önmagával kapcsolatban semmire sem emlékszik, kivéve, ami kb. 20 perce történt. Az őt alakító Kornélt sem láttam még színpadon, de örültem, hogy ezúttal ez is megtörtént. Kornélnak eleinte nem sok mondanivalója akad az általa megformált szereplő amnéziája miatt, ugyanakkor mindezt szenzációsan játssza el. Erősen próbálkozik emlékezetének visszaszerzésében, de miután az egy jó ideig reménytelennek látszik, azon van inkább, hogy a többiek mihamarabb gyógyírt találjanak a problémájukra. Idővel olyannyira belejön, hogy az addig látszólag a légynek sem ártó fiatalember nem várt fordulatként mindenkinek jól szemébe mondja az igazságot önmagáról! Elnézve őt felmerült bennem, hogy talán ő a terapeuta, csak egyfajta módszert alkalmazva, ő is betegként beállítva magát próbál a többiek bizalmába férkőzni, erre pedig az amnézia a legalkalmasabb, mert így nem kell önmagáról beszélnie, hiszen nem emlékszik semmire?! Idővel azonban minden kétséget kizáróan kiderül, hogy Ervin Iván valóban súlyos és speciális amnéziában szenved, s még csak véletlenül sem ő az álruhás orvos. :)
Trixi kezdeti megnyilvánulásai egy határozott, magabiztos nőt sugároznak, akinek jelenléte eleinte érthetetlen, hiszen látszólag semmi problémája, minden téren rendben van. Amikor azonban a többedik fontos munkájáról és sokadik komoly foglalkozásáról mesél e röpke idő alatt, felmerül bennünk a gyanú, hogy mindebből mennyi az igazság? Nos hát, semmi, hiszen épp ez Trixi problémája, a krónikus hazudozás. Szürke és hétköznapian unalmas életét a könnyebb elviselhetőség kedvéért színes és izgalmas történetekkel fűszerezi, hogy elismerjék és felnézzenek rá. Juditot a Vámpírok báljából már ismertem, így a színészi képességei ismertek voltak a számomra. Trixiként sokkal nagyobb teret kapott ezen képességeinek megmutatására, ami sikerült is. Alakítása hiteles volt és meggyőző. :)
Sziszi a terembe lépve, azonnal feltűnést kelt nőies viselkedésével. Az Operaház táncosaként dolgozik, ahol a nemi hovatartozása nem kis zavart és dilemmát okoz a számára – a szülők e tekintetben történő ráhatásáról már nem is beszélve. Eleinte félénken őrzi problémáját, majd egyszer csak szükségét érzi, hogy ő is elmondja magáról azt, amiért idejött. Az elhangzó színvallás azonban kellő meglepetéssel szolgál mindenki számára, ami kissé érthetetlen is, de fogadjuk el, hogy ilyen is van. Sanyi alakítása egyszerűen szenzációs – mindemellett tündéri, édes és aranyos! Maximálisan sikerült megtalálnia azt az egészséges egyensúlyt, hogy az általa megjelenített figura, mássága ellenére végtelenül szimpatikus és nagyon szerethető legyen. A külseje, a mozdulatai, a gesztusai, a hanghordozása, sajátos szóhasználata (amelyhez párosul egy igazán helyes pöszeség), oly mértékben alkot kerek egészet, hogy szinte már-már csalódnunk kell, amikor a terápia eredményeként felfedi valódi énjét. :)
Lajos színrelépése reményt kelt a teremben lévőkben, mert orvosi táskával a kezében, orvosi szakkifejezéseket puffogtatva (amely téren képzelt betegségei tették művelté), egyértelműen orvos figura látszatát kelti. Nem is veszi zokon, hogy orvosnak tekintik, csak miután rá kerül a sor, hogy beszéljen magáról, eszmél rá hirtelen, hogy ő igazából a színjátszó csoportba jött, csak eltévesztette az ajtót, s neki semmi keresnivalója ezen a terápián. Ez persze, nem igaz, ő igenis a csoportterápiára jött, csak hát nem könnyű megemészteni, amikor kíméletlenül szembesítik hipochondriájával, s még ráadásul azt is az arcába vágják, hogy végtelenül önző. Vajk hihetetlen profizmussal játssza el a karaktert, s annak minden jellemzője fellelhető az alakításában. Amúgy szerintem, az egész darabon tökéletesen érződik a „szentevajkosság” – a poénokból, a szófordulatokból és a kétértelmű mondatokból annyira rá lehet ismerni! :)
Az összegyűltek - egymás segítségével - már javában belemerülnek a terápiás kezelésbe, amikor Natasa is betoppan a terembe. Miután tisztázódik számára, hogy jó ajtón nyitott be és a csoportterápiára érkezett, igyekszik bekapcsolódni a beszélgetésbe, és ő is megosztja a többiekkel saját történetét. A jómódú, unatkozó feleségszerepének hamarosan vége szakadni látszódik, miután a házassága a végét járja. Butácska kinézete ellenére azonban valamit mégiscsak tudhat, mert könyveket előszedve a táskájából, azokat szétosztva a többiek között látványos lelki kitárulkozás veszi kezdetét az addig csak egymást kritizáló csoporttagok között. Az igazi sikert a sárga lufi hozza meg, amelyet kézről kézre adva, a résztvevők őszintén elmondják problémáikat és gondjaikat. Lilla számomra valamiért nem illett bele ebbe a társaságba. Bizonyára bennem van a hiba, s az igazat megvallva a pontos okát sem tudnám megmondani, hogy miért. Gyönyörűen énekelt (mint mindig), legfőképpen a szólódalát, a színészi alakítása is rendben volt, mégis olyan érzésem volt, mintha egy másik puzzle darabja lett volna!? Persze, lehet, hogy épp ez a jó, hiszen a darab végére kiderül, hogy bár, ő is ember saját problémákkal, de mégiscsak különbözik a terápián megjelentektől!? :)
Általában a jó társaság már önmagában pozitívan hat az emberre, s miután a foglalkozás során ez a hat ember a maga módján össze is barátkozik, így szinte gyógyultan távoznak a terápiáról. Jetti és Sziszi egymásra talál, és nehézségek nélkül tudnak önmaguk lenni. Ervin Ivánnak bevillan minden önmagával kapcsolatban, csak az a kérdés, minderre vajon meddig fog emlékezni? Trixi végre képes elfogadni életének valós történéseit, s meglátja a bennük rejlő örömöt és értéket. Lajos valamelyest kigyógyul a betegségfóbiájából, és már-már mások érzéseivel és gondolataival is képes foglalkozni. Natasáról pedig kiderül, hogy nem is olyan butácska, mint ahogyan…csak éppen ügyesen kell irányítani a dolgokat! :)
Abból a szempontból rendhagyó musical ez a darab, hogy itt nem a próza köti össze a dalokat, hanem maga a prózai szöveg a domináns, amelyet dalok színesítenek és teszik még erősebbé és hitelesebbé a jelenetet. Éppen ezért (is) Bolba Tamás karakterekre írta a dalokat, hogy azok még személyesebben fejezzék ki az adott figurát. :)
A díszlet is nagyon találóan és témához illően készült. A terápia helyszínéül szolgáló terem falai puzzle-darabokból vannak kirakva, amelyek még jobban kifejezik a jelent és a célt – összejönni egy csoportterápiás foglalkozáson, ahol óhatatlanul kapcsolatba kerülnek egymással az emberek, feltárják egymásnak legrejtettebb problémáikat, s együttesen megtalálják, és helyükre illesztik életük valós mozaikdarabkáit, hogy újra egységben és harmóniában éljék a mindennapjaikat. :)
Ezt a humorban bővelkedő, témájában és nyelvezetében is abszolút mai darabot csak szeretni lehet, és felhőtlenül szórakozni rajta. Még akkor is, ha egy-egy karakter segítségével egyszer csak magunkra ismerünk. Egy ilyen csoportterápiának részese lenni maradandó élmény, ahova újra visszavágysz! Mikor is lesz a következő foglalkozás? :)

S akit esetleg a szavak nem győztek meg, annak következzék egy kis kedvcsináló képekben:
 

Hat nap híján egy éve voltunk előadáson az Operettszínházban – az akkori őszi évad újdonságát, a Rebeccát néztük meg. Most, egy évvel később, ismét egy (régi)újdonság került fel a színház repertoárjára, ez a Miss Saigon. Július közepén vettem meg a jegyeket az előadásra, amely után nem sokkal a szereposztásra is fény derült, s amelyben szerencsére, nem is történtek nagy változások. Ennek köszönhetően Professzorként Szabó P. Szilvesztert, Kimként Vágó Zsuzsit, Chrisként Dolhai Attilát, Johnként Feke Pált, Ellenként Bordás Barbarát, Thuyként Ambruzs Ádámot, Gigiként Csengeri Ottíliát, valamint Tamként (Kim kisfia) Szurap Szilárdot láthattuk.

A Miss Saigon Giacomo Puccini Pillangókisasszony című operája alapján íródott, amelyet Claude-Michel Schönbergés Alain Boublil (A nyomorultak alkotói) ültettek át a musicalek világába 1989-ben.A musicalt állítólag egy fénykép ihlette, amelyet Schönberg véletlenül talált egy újságban. Komponálás közben épp kávészünetet tartott, s belelapozott egy magazinba, amit valaki a zongorán hagyott. A fotón egy vietnami édesanya Tan Son Nhut repülőterén éppen végső búcsút vesz a háború alatt született kislányától. A lány az Egyesült Államokba utazott, ahol az édesapja egy volt amerikai katona, és olyan pozícióban volt, amelyben jobb körülményeket tudott a lányának biztosítani.
A Miss Saigon története egy fiatal lányról, Kimről szól, aki a háború miatt elveszíti szüleit, majd 1975-ben Saigonba menekül. Egy bárban kezd el dolgozni, amikor megismeri Christ, a háború szörnyűségitől megcsömörlött fiatal amerikai katonát. Látszólag kettejük története a Miss Saigon, de sokkal többről szól a mű. Megismerteti a nézőt a vietnami háború végnapjaival, az ott élők testi és lelki nyomorával. Láthatjuk, miként próbálják meg túlélni az emberek a háborút, Saigon bukását, s az azt követő kommunista rezsimet. Amerikai oldalról is sok áldozatot követelt a háború, hiszen a katonáknak helyben a fizikai túlélésért kellett küzdeniük, a veteránoknak pedig meg kellett próbálni visszailleszkedni a társadalom megszokott menetébe.
Nem volt ismeretlen a darab számomra, de részleteiben nem ismertem a történetet, dalokat is belőle leginkább különböző musicalműsorokban hallottam. 2008-ban, amikor elkapott a musicalláz, meghallgattam a Kaszás Attilával készült CD-t, de (minden bizonnyal hatalmas szentségtörés lesz, amit most írok) olyannyira nem nyerte el a tetszésemet az ő ének- és előadó stílusa, hogy ebből adódóan maga a musical sem hagyott mély nyomot bennem, sőt. Talán éppen ezért sem éreztem késztetést, hogy bármikor is újra meghallgassam a hanganyagot, vagy akár a Netes videó portáloknak köszönhetően megnézzek a musicalből egy-egy felvételt. Egyszóval, fenntartások közepette ültem be az előadásra, amelyre elsősorban Cili kívánsága miatt jöttünk el, ugyanakkor mégiscsak szerettem volna megadni magamnak az esélyt, hogy teljes egészében megismerjem, és esetleg megkedveljem ezt a „maradandó darabot”. Bíztam a mostani szereposztás általam ismert és kedvelt művészeiben, miszerint jótékony hatással lesznek rám és magával ragadó élményben részesítenek.
Az előadás megkezdése előtt a mobiltelefonunk kikapcsolásán túl arra is figyelmeztettek bennünket, hogy az előadás alatt erőteljes hang- és pirotechnikai hatásokra számítsunk, legfőképpen a darab elején. A figyelmeztetés ellenére csak sikerült a legelső durranástól jól megijednem, de az is tény, hogy pillanatokon belül a vietnámi háború kellős közepén érez(het)tem magam.
Az előadás egy, a háttérben vetített helikopterrelindul, amely közeledik, majd egyszer csak rakétát lő ki magából, de az már a térben, azaz a színpadon robban fel. (No, én ekkor ijedtem meg. :)) Ezt követően a helikopter „kirepül a képből” a térbe (a színpad fölé), ahonnan (azaz a zsinórpadlásról) fegyveresek ereszkednek le, mintha a helikopterről érkeznének. :) A későbbi technikai megoldások is elképesztően hatásosak. Emlékezetes és látványos jelenet, amikor a Saigonból történő kivonulás során felszálló helikoptert látunk, amelyet a gép közvetlen közeli hangja csak még valóságosabbá tesz, holott egy élethű méretekkel rendelkező modellről van szó, melynek forgó propellerét lézerfény helyettesíti. A háttérben vetített korabeli filmkockák és megrázó adatok nem feltétlenül a különleges technikai megoldásokat minősítik, de ott, akkor, abban a pillanatban rendkívüli hatással bírnak, amelyek kellőképpen lesújtják és megrendítik az embert.
Szabó P. Szilveszter választása a Professzor szerepére telitalálat volt. Karakterének jelleme az a körmönfont bártulajdonos, aki mint általában minden tettéért, ezúttal is megfelelő haszon reményében munkához juttatja a Saigonba menekülő Kimet a Go-Go bárban. A történet során azonban az is megmutatkozni látszódik, hogy e körmönfont haszonlesőnek létezik érző emberi oldala is, még ha azok „megcsillantásáért” ugyancsak elvárja az anyagi hálát. Segít Kimnek Bangkokba menekülni, és segédkezik abban is, hogy Kim kisfia, Tam találkozhasson az amerikai katona apjával, Chris-szel. Úgy gondolom, a Professzor megformálása egyfelől rutinművelet lehetett Szil számára, másfelől azonban komoly kidolgozást igényelt. Rutinművelet, mert előfordult már Szil repertoárjában, ha némi túlzással is, de hasonló karakter (pl. a Rudolf Pfeiffere), amelyből ihletet is meríthetett, ugyanakkor megmutatkozott a végtelen tehetsége, amellyel sajátosan (amolyan „szabópésen”) felépítette a figurát (a kissé görnyedt testtartás egyszerűen hibbbátlan :)), és szenzációsan jeleníti meg a mindenre elszánt, pénzsóvár, humorban bővelkedő, a jobb életről álmodozó, ugyanakkor mégiscsak sebezhető embert, aki a maga módján egyszerűen csak túl akarja élni ezt az értelmetlen háborút. Szilben ezúttal sem csalódtam (fel sem merülne bennem ilyesmi :)) – minden tekintetben tökéletes volt, s a figura jellemében ott lappangó ripacskodás lehetőségét sem véltem felfedezni nála! Magával ragadó játékával minden fenntartásomat szertefoszlatta a darab iránt, aminek köszönhetően minden pillanatát élveztem az előadásnak! :)


Dolhai Attila Chrisként az érzelmeiben tán biztos, ám cselekedeteiben végtelenül bizonytalan amerikai katona. Irányítható, akit irányítani is kell, s hol jó barátja, John tereli a helyes irányba és győzi meg, hogy mitévő is legyen, hol pedig, szerelmére, Kimre, majd később feleségére, Ellenre bízza a történéseket. Christ John és a Professzor hozza össze Kimmel, majd John viszi el őt Saigonból. Évekkel később ismét John küldi oda vissza, amikor tudomást szerez gyermekének létezéséről. Attila színészileg nagyon hiteles a szerepben, s bár énekhangja változatlanul nem nyűgöz le, az vitathatatlan, hogy a különböző érzelmű és mondandójú dalok előadásából kiérződik az öröm, a reménytelenség, a kétségbeesés, a bizonytalanság, vagy éppen a fájdalom.

Vágó Zsuzsi maximálisan kiváló alakításában egy pillanatnyi kétségem nem volt – sem színészileg, sem hangilag, de amit ma délután láttam és hallottam tőle - totálisan lenyűgözött. Szépsége mellett székbe szögezett a kristálytiszta hangja és a minden pillanatában hiteles és meggyőző színészi játéka. Hangjának érzelmi skálájával még inkább kifejezővé tette az egyes dalok hangulatát, amelyből hol a szerelem, hol a féltés, hol a fájdalom, hol a reményvesztettség érződött ki. Kim szerelme Chris iránt az idők végezetéig kitartani látszódik, amelyet sem az évek múlása, sem a csalódások száma nem rendít meg. Nőként egyre erősebbé, anyaként védelmezőbbé válik, míg hite a rá váró boldog élet reményében megingathatatlanná teszi, mégis legbelül megmarad az a naiv ifjú hölgy, aki a bárban egy szempillantás alatt beleszeretett az amerikai katonába, s akinek eljövetelét úgy várja, mint a szőke herceg érkezését a hófehér lovon. :)

Feke Pál szereplése külön öröm volt számomra. Kiváló választás volt John karakterére, keresve sem találhattak volna nála jobbat. Az eddig megformált szerepei után szinte magától értetődő, hogy egy erőskezű, határozott, rendszerint a helyzet magaslatán álló katona szerepében lássuk újra. Mindebből komolyan és igazán akkor kapunk egy jó nagy adag dózist, amikor veteránként a bui doi árvák (amerikai apától és vietnámi anyától született szegény sorsú gyerekek) megmentéséért küzd, s hangja – kiegészülvea férfikórussal – falakat renget meg a róluk (és értük) szóló dalban (Bui Doi). Palit első pillanattól kezdve kedvelem, ahogy meghallottam őt énekelni és megismertem a színészi játékát. :)

Ellen szerepében Bordás Barbarát láttuk. Ellen magabiztos nő és feleség, aki szerető társa férjének. Ez az idilli kép kissé beárnyékolódni látszik, amikor Ellen tudomást szerez Kimről és annak Chris-szel közös gyermekéről. Ellen szeretete férje iránt elég erősnek bizonyul ahhoz, hogy felülemelkedjen a múlt történésein, még ha az a jelenre is kihatással van, s továbbra is igyekszik férje biztos támasza maradni. Amikor azonban egy félreértés során találkozik Kimmel és annak szemében meglátja a végtelen szerelmet Chris iránt, lelkileg megrendül. Férje előtt már újra öntudatosnak mutatja magát, akit egyetlen lehetséges megoldásként választás elé állít. Barbara új szereplő volt számunkra, akit ez idáig nem láttunk még színpadon, de minden tekintetben tökéletes alakítást nyújtott. :)

Ambruzs Ádám Thuy megformálója, aki tizenévesen – szülői ráhatással – jegyzi el Kimet. Fogadalmukat a fiú örökérvényűnek gondolja, ám Kim részéről mindez idővel a feledés homályába merül. Thuy nehezen viseli, hogy Kim szíve már másért dobog, ezért csalódottságában és haragjában bosszút esküszik a lány iránt, aki azonban végzetes lépésre szánja el magát. Ádámot is először láttuk színpadon, de mind színészi játékával, mind hangi adottságaival elégedettek voltunk. :)
Csengeri Ottília a '94-es produkcióban is Gigit, a bár első számú szépségkirálynőjét játszotta. Döbbenetes, hogy mit sem látszódik rajta az azóta eltelt 17 év! Ottília ugyanolyan gyönyörű, mozgékony és hajlékony, mint akkor – mondom mindezt úgy, hogy a ’94-es előadáson nem is láttam őt, csupán abból indultam ki, ha most ilyen „dögös”, évekkel ezelőtt még inkább az lehetett! A tapsrend alatt vetett cigánykerék előtt is le a kalappal! :)
Szurap Szilárd Kim és Chris kisfiát, Tamot alakítja. Tam mindössze 6-7 éves fiúcska, aki még nem különösebben fogja fel, mi is történik körülötte. Egyszer elbújik valahova, ha a saját megítélése szerint valamiféle veszély fenyegeti, másszor feltétlen bizalommal fogad szót édesanyjának. E gyermeki ártatlanság miatt történhet meg az, hogy fel sem méri édesanyja halálának tragédiáját, ugyanakkor szeretettel közelít Chrishez, az édesapjához, gondolván, hogy édesanyja erről beszélt neki nem sokkal ezelőtt. Gyermek szereplése a színpadon mindig nagyon kedves, de néha nyomasztó is – főleg, ha komoly érzelmi drámákban kell helytállniuk, hiszen mindannyian azon vagyunk, hogy a szomorú, szívbemarkoló és tragikus helyzetektől messze megóvjuk a gyermekeinket.
A szórólapot olvasgatva azt is megtudtam, hogy a rendező, Kerényi Miklós Gábor – KERO^® azon alkotótársaival dolgozott együtt, akikkel a 1994-es előadást színre vitték. A díszlet Kentaur munkája, a jelmezeket Horváth Kata tervezte, a koreográfus Bakó Gábor volt, a zenekart pedig Makláry László vezényelte.
Mindegyikük alkotása elképesztően profimunka, amely külön-külön is megállná a helyét, ugyanakkor mégis az a nagyon fantasztikus benne, hogy egyik a másik nélkül nem alkotna ilyen minden részletében szorosan egymáshoz passzoló, kerek egészet.Csupán érdekességként írom, hogy Kentaur például – elmondása szerint – külföldi karrierje ennek a produkciónak köszönhetően indult be igazán, mert később Stockholmtól Koppenhágán át Maniláig több városban is tervezhetett díszletet a Miss Saigonhoz. :)

Amint azt az írásom elején sejtetni engedtem, nem voltam benne biztos, hogy élményekkel telve sétálok majd ki a színházból. Igaz, zeneileg nem feltétlenül könnyen befogadható a darab, mondandóját tekintve komoly drámai pillanatokkal teli, mégis e csodás színészekkel, látványos díszletekkel és nagyszerű jelmezekkel színpadra varázsolt előadás olyan színházi élményben részesített, amit magam sem hittem volna! Olyannyira belefeledkeztem a látványba, hogy az előadás végén a hosszú percekig tartó vastaps alatt Cilinek kellett odasúgnia, hogy „már az egész színház állva tapsol”! Hiába, én valahol ott éreztem magam a színpadon, a sok csodás színész és táncos között! Ki gondolta volna, hogy mindvégig a baloldali emeleti szék egyikében ülök?! :)
Kisétálva a színházból meglepetten láttuk, milyen nagy élet van az Andrássy úton. Érdekesnek ígérkeztek a felállított sátrak kínálata, így hát, elsétálgattunk egy keveset közöttük. Idővel kiderült, hogy az autómentes nap alkalmából szervezték mindezt. Említésre méltó dolgot nem láttunk, nem hallottunk, ellenben isteni finom kakaós kürtöskalácsot vettünk az egyik árusnál, amelynek rám eső részét hazaérve azonnal be is burkoltam! :)

Cilivel a ¼ 7-es vonaton találkoztam, így már együtt igyekeztünk „az év legfontosabb eseményére, a Vámpírok báljára”. A színházhoz érkezve megnyugtatott a bálozók sokasága, már csak azért is, hogy az iszonyú hőségre való tekintettel, még csak véletlenül sem marad el az előadás. Odabent természetesen, kellemes hőmérséklet fogadott a nézőtéren, csak útban a színház felé eszünkbe jutottak a négy évvel ezelőtti hőség miatt elmaradt/elhalasztott előadások. :( No, de ezúttal semmi ilyesmiről nem volt szó… Ettől függetlenül, minden bizonnyal a nyár, a jó idő, netán a hőség okozta, de nem volt teljes teltház a Magyar Színházban. Azonnal elfoglalhattuk a helyünket, amelyet ezúttal is a földszint baloldalára választottunk. :)
A zenekar – Köteles Géza vezényletével – éppen hogy csak belekezdett a Nyitány első taktusaiba, amikor a fényeket vezérlő technika megadta magát, s nem volt hajlandó megvilágítani a színpadot. :( Pillanatokon belül egy illetékes technikus (legalábbis gondolom, hogy az lehetett :)) tájékoztatott bennünket a problémáról, s hogy igyekeznek mihamarabb kijavítani a hibát. Igazán jó néven vettük ezt az informáló gesztust, s türelmesen kivártuk a hiba elhárítását. Pár percen belül mindez meg is történt, s innentől kezdve műszaki gond nélkül lezajlott az előadás. :)
Ugyebár, júniusban Géza von Krolock-os előadáson voltunk, amelyből következően ma este Botgabi von Krolock főszereplésével néztük meg a darabot. Miközben teljes áhítattal hallgattam Gábort, közbe-közbe többször bevillant a buksimba, hogy milyen nagyszerű és bölcs elhatározás volt a részéről, hogy 2009 tavaszán próbát tett és megmutatta tudását és tehetségét az illetékeseknek, mint lehetséges Krolock gróf, s akik ámulva a rátermettségén, azonnal szerződtették e főszerepre! Szóval, mindezzel csak azt akartam mondani, hogy hihetetlenül örülök, hogy Gábor személyében ugyancsak fantasztikus vámpírgrófra leltek/leltünk! Élmény volt őt nézni és hallgatni! :)
A Sarah-t alakító Török Annával januárban már találkoztunk egyszer. Akkori véleményünk csak még inkább erősödött az előadás alatt. Minden hang tökéletesen a helyén volt, s ráadásul a hangszíne is nagyon szép! Nem is lepődtem meg, amikor azt olvastam róla, hogy „ számos népdal- és zsoltáréneklési versenyt nyert”. Nekem változatlanul olyannyira tetszett az alakítása – legfőképpen hangilag –, hogy nálam bizony, megelőzte Zsakit a sorban! :)
Ádámot ez idáig csak egyszer láttuk Alfrédként (+ egyszer M+-on), de azonnal a szívünkbe zártuk őt. Tehetséges és kiváló hangú fiatalember – ezúttal is helyes volt és aranyos! A Professzort alakító Jegercsik Csabával tökéletesen összeszokott és jól együttjátszó párost alkotnak! :) Timi szereplése mindig kedves a számomra, de őt nézve most leginkább azon ámultam el, milyen jól visszanyerte formáját gyermeke születése után, aki a kétéves kor felé járhat már! :) Janó szereplését meglepve fogadtam – persze, azért örömmel is, csak hát elsősorban Gábrielre számítottam. Úgy láttam a szereposztásban, hogy Janó most több lehetőséget kap e szerep eljátszására, sőt, a még hátralévő előadásokra ő van kiírva. Láttuk őt már Koukolként, de bizonyára a kevesebb előadásnak tudható be, hogy még nem tudta kidolgozni olyan sajátosra a figurát, mint Gábriel. Természetesen, ezzel nem kritizálni akarom őt, hiszen, minden gesztusa és mozdulata tökéletes volt, csak hát, túlságosan „papírszerű”. :)
A Herbertet megformáló Jenei Gábor szintén új név és új szereplő volt számunkra, csak éppen… No, de haladjunk sorjában... Bízva a Produkció eddigi tökéletes választásában, kíváncsian vártam színrelépését az első felvonás végén. Az első hangok kiéneklésekor (Végre lesz majd egy társ…) nyugtázó mosoly terült szét arcomon, amely az utolsó hang kiéneklésekor (…vígasSÁÁÁG) picit oda is fagyott. Oké – gondoltam – ebből a két sorból és néhány hangból még nem szűrűnk le messzemenő következtetéseket, meglátjuk – vagy inkább meghalljuk – mit és hogyan alakít a második felvonásban. Nos, hát…nem is tudom…szóval…a Vámpírok bálja előadásainak történetében Gábor az első, aki nagyon nem tetszett e szerepben. Nem vonom kétségbe sem hangi, sem színészi képességeit, de nekem egyik sem jött be. Bizonyára az én ízlésemmel van probléma, mert, ahogy hallottam, a közönségnek abszolút tetszett Gábert von Krolock!? Utólag meghallgattam tőle más dalt is, s rájöttem, hogy nem feltétlenül a hangjával, hanem az éneklési stílusával van bajom. Ami pedig a szerep megformálását illeti…nos, inkább éreztem úgy, mintha egy transzvesztita előadót látnék és hallanék a színpadon, nem pedig egy musicalénekest!? Sem Victornál, sem Dávidnál nem voltak ilyen érzéseim, ezért gondolom, hogy Gábor alakításában van valami, ami nem nyerte el a tetszésemet, sőt mi több, furcsának és már-már visszatetszőnek találtam. :(
A táncosok között is, akik – mint mindig – ezúttal is elképesztően ügyesek és látványosak voltak, szintén egy új arcot fedeztünk fel, mégpedig Varga Kinga személyében. Annyira ügyesen és tökéletesen táncolta a szerepét, hogy a Piros csizmák alatt fel sem tűnt, hogy nem Szilvit látom táncolni! A Nightmare-szóló alatt figyeltem meg az arcát jobban, és eszméltem rá, hogy hozzá még nem volt szerencsénk bálozási pályafutásunk alatt! Személyének kiválasztása telitalálat volt – fantasztikusan táncolta végig a darabot! :)
A tömegjelenetekben felismerni véltem Mihálka Gyurit, aki az első felvonásban a kissé zizis falubelit alakította, aki bőszen kötöget, miközben a többiek vámpírvadászatra mennek, illetve a második felvonásban egy bongyorka hajú vámpír, aki a báli jelenet alatt még esetlenebbül táncolt, mint Alfréd! Mint mindig – most is édes volt és aranyos! :)
Ahogyan azt az írásom elején említettem, nem volt teltház a színházban, ám a közönség reakcióján ez mit sem érződött! Az előadás végén hatalmas ovációban törtünk ki! Emlékeim szerint már az első tapsrendnél felpattantunk a helyünkről, s felváltva szóltak a füttyök és a sikítások! :)

2011. augusztus 26. 19.00
Krolock: Bot Gábor
Sarah: Török Anna
Alfréd: Pásztor Ádám
Professzor: Jegercsik Csaba
Chagal: Pavletits Béla
Magda: Kecskés Tímea
Rebeka: Csóka Vasass Kinga
Koukol: Balog János
Herbert: Jenei Gábor
Nightmare I: Szentirmai Zsolt
Nightmare II: Hetei-Bakó Szabolcs
Piros csizmák, Nightmare-szóló: Varga Kinga, Zsíros Gábor
Fekete vámpír: Zsíros Gábor Fehér vámpír: Ködmen Krisztián

A RaM Colosseumba 7 óra után indultunk el. A Dózsa György úttól ezúttal trolibusszal utaztunk – amúgy is jött éppen, no meg a hőségben sem volt nagy kedvünk sétálni.
Megérkezve átvettem a jegyünket a pénztárban, majd vártuk, hogy beülhessünk a nézőtérre. Elfoglalva helyünket a 9. sor közepén, meg kellett állapítanunk, hogy a páros sorokba célszerűbb jegyet venni, mert azok valamivel magasabban vannak az előttük lévő sornál, s így jobb a rálátás a színpadra. Szerencsénkre nem magas emberek ültek előttünk, így ha imitt-amott takart is a buksi a jelenetből, összességében mindent jól láttunk.
A ma esti BOLDOGSÁG 69:09 előadásra azért került a választás – azon túl, hogy még nem láttuk –, mert pénteken bálozni megyünk, s a csütörtöki REVANS (amit ugyancsak nem láttunk még, de ami késik…) túl közel lett volna a péntekhez, s hogy legyen egy „pihenőnapunk”, a szerdai előadás, azaz a BOLDOGSÁG 69:09 mellett döntöttünk. Ugyanakkor érintve is vagyok a témában, merthogy ’69-ben születtem, s ha mindenre nem is emlékszem kristálytisztán, merthogy gyerekként még nem éltem meg igazán az akkori történéseket, úgy gondoltam, több momentum ismerős lehet majd a számomra.
Ezzel némiképpen el is árultam, hogy a címben szereplő számok, nem egy sportesemény végeredményét, netán a boldogság időtartamát mutatják, hanem évszámokat jelölnek. Két évszám, 1969 és 2009, azaz a múlt és a jelen. Az előadás e két időszakot állítja szembe egymással, vagy ha úgy tetszik, húz párhuzamot a divat-, a zene-, a táncstílus és az életmód akkori és mostani eszközeivel, ismérveivel, jellemzőivel, illetve mutatja meg azt a hatalmas változást, amely az elmúlt negyven év Magyarországát legfőképpen jellemezte. Miután azonban mi, nézők, elsősorban nem politikai elemzésre, hanem önfeledt szórakozásra vágyunk egy színházi előadás alkalmával, az alkotók a mindenkit (előbb-utóbb) érintő és érdeklő szerelem témakörén keresztül mutatják be az összehasonlítást, mert írjunk bármilyen évet is, alakuljon bárhogyan is egy ország helyzete, a boldogság keresése örök marad, mert ez az érzés lételemünk az életben. Lehet persze, nélküle élni, de nem érdemes, főleg, hogy azt már boldogtalanságnak nevezik.
A mondanivaló köré szőtt történet főszereplői a szürke ballonkabátos-kalapos úr (Román Sándor), aki fiatalkori önmaga (Patonai Norbert) és egy az égből letaszított angyal (Pintér Ágota Lotti) közreműködésével, mint egy sokat megélt és tapasztalt bölcs, segítségére siet az esetlen és tapasztalatlan huszonéves fiúnak (Péli Róbert). Értelemszerűen mindkét kor a rá jellemző stílusjegyeket (ruha, frizura, viselkedés) vonultatja fel, s ennek megfelelően alakul a zene és a tánc. Az 1969-es év jegyében megannyi közkedvelt korabeli magyar sláger csendül fel, melyek többsége még a ma fiataljainak is olykor-olykor ismerős lehet. Az elhangzó slágerek némelyike szorosan és meghatározó módon része az adott történettöredéknek, némelyike azonban mindössze hangulatával színesíti azt. A tánc és a mozgáskultúra is igazodik ehhez a korhoz, amelynek legfőbb jellemzője az akkoriban, ha nem is kedvelt, de illendőnek (épp ezért már-már kötelezőnek) számító társastánctudás, amelyet az ember lánya és fia a rendszerint vicces hangulatúra sikeredett tánciskolai órákon igyekezett elsajátítani. A 2009-es évet egyértelműen a pergős és túlfűtött diszkó- és elektronikus zene jellemezte, amelyhez sokkal szabadabb mozgású, nem előírás szerint koreografált, akár egyénileg kitalált mozdulatsor párosult. A kor nyitottságának köszönhetően másik kontinensről, más kultúrából származó táncmozgás, lépéssor is megjelenik már ekkor, hogy a breaktánctól a hiphop-ig szépen beépüljön a 21. század fiatalságának szórakozási (és tánc)kultúrájába.

Visszakanyarodva a történet fonalához, váltakozva nyerünk bepillantást a két kor(szak) egy-egy kiragadott, ám nagyon is jellemző életképébe, tökéletesen érzékelve a múlt és a jelen váltakozását. Ahogyan azt már említettem, ebben elsődleges szerepet játszik a zene és a tánc, amelyet a korabeli hajviselet és öltözködés minden kétséget kizáróan megerősít. Az érdem Debreczeni Ildikó jelmeztervezőé, aki tökéletes látványvilággal válogatta ki és össze a ruhákat és kiegészítőket. Igazán ötletes elgondolás volt, hogy a ’60-’70-es évek női „egyendivatfrizuráját” nem parókával, hanem műanyag sapkaszerű „fejfedővel” oldotta meg. A jelenkori évet, 2009-et, számomra leginkább a fehér sportos szerkóba öltözött, higanymozgású parti arcok jelenítik meg, akik uralják a szórakozóhelyeket, mindig mindent jobban tudnak, s kizárólag bombanőkkel mutatkoznak. E kor ismérveinek bemutatása közül a mozis jelenet tetszett a legjobban. Szenzációs volt a kézzel, lábbal és szájjal generált hangok és ritmusok sora, amely tökéletesen visszaadta a plázamozizás popcornos, kólás, izgulós, hüppögős, röhögős feelingjét!
A díszlet Mira János tervei alapján készültek, melyek nagyszerűsége a variálhatósága, mely egyszer szürke börtönbelsőt mutat, másszor vörös fényben pompázó diszkó termet! A fény- és hangtechnikáról nem igazán szoktam említést tenni, talán, mert nem látom magát az alkotó embert, mint ahogyan a táncost a színpadon, s hajlamos vagyok úgy gondolkodni, hogy az csak úgy van. Pontosabban sehogyan sem gondolom, egyszerűen természetesnek veszem. Ezen az előadáson azonban különös jelentősége van a fénynek és a hangnak, ezért óriási gratula Szimeiszter Balázsnak a fényért, illetve Kupcsik Bertalannak a hangért. Több jelenet értelmezését és hangulatát határozták meg a hangok és a fények elegye. Egyik ilyen emlékezetes jelenet számomra az esős-esernyős jelenet, amelyben nem csak hallani lehetett az esőkoppanást, de az ügyes fénytechnikának köszönhetően még az aszfaltról fel-felcsapódó esőcseppeket is látni lehetett.
Román Sándor (fő)szereplését minden hozzáfűznivaló nélkül írtam csak le, márpedig ez nem járja! Nem ismertük még ezt a darabot, ezért nem is tudtuk, hogy ő is aktív részese a színpadon történteknek. Meglepetés és nagy-nagy öröm volt számunkra, hogy láthattuk őt színpadon táncolni. :)
E darab megnézésével újabb ExperiDance-élménnyel gazdagodtunk. A műsor kezdete előtt vetített bejátszások alatt Cili kinézte, hogy szeptember 21-én Nagyidai cigányok lesznek… Szóval, elképzelhető, hogy ott találkozunk újra! :)

A vonat rendben jött, így semmi akadálya nem volt, hogy útban a Magyar Színház felé, beugorjak a Madáchba visszaváltani a holnap esti Száraz Tamás – Tóth Attila koncert jegyeit. Nem tudom milyen okok miatt maradt el a koncert, de az utolsó pillanatig reménykedtem benne, hogy mégiscsak meg lesz tartva, amire persze, ekkor már nem sok esély volt… Nagyon bízom benne, hogyha valóban rajtuk kívül álló okok miatt maradt el a koncert, akkor mihamarabb pótlásra kerül! :)
Megérkezve a Magyar Színházba már ülhettünk is be a helyünkre. Jó érzés volt közel fél év szünet után újra érezni a vámpírbál okozta hangulatot! :) Ezúttal is a jól bevált földszint baloldalra szólt a jegyünk, igaz, ezúttal pár székkel beljebb. Már az előadás megkezdése előtt nyugtáztuk tökéletes ki- és rálátásunkat a színpadra, amely az előadás alatt csak megerősödni látszott. :)
Az egyes időszakokban átlagban két előadásra korlátozódott a bálozásunk – az egyiket Géza, a másikat Bot Gabi főszereplésével választottuk ki. A nyári szezont ezúttal Gézával kezdtük. Csak amikor meghallottam a hangját, döbbentem rá, hogy mennyire hiányzott! Persze, tudom, ott van a CD, de arra is rá kellett jönnöm, hogy élőben látni és hallani őt messze felemelőbb és magával ragadóbb érzés, mint egy korongról hallgatni őt! Szenzációsan énekelt ezúttal is, de a színészi játéka most még inkább megragadott. Számomra (és úgy sejtem, nem vagyok egyedül a véleményemmel) mindig is tökéletes Krolock gróf volt, de valahogy azt éreztem, hogy most nagyon odatette magát a színészi alakításban! :) (Válasza a Professzor kérdésére, miszerint „az Ön könyve a denevér… nagy mű, mely foglyul ejtett” mondat végi t betű hangsúlyosabb kiejtése, amolyan „véleménynyilvánításban” ért véget :), amely most még jobban jött ki, mint korábban! :)) Néhány előadás óta megfigyeltem, hogy mintha óvatosabban, vagy még inkább, okosabban „dolgozna” a hangjával, mert bár, bezengi a nézőteret, amelyben édes a merülés, de nem viszi túlzásba… takarékosan bánik vele, hogy előadásról előadásra ugyanolyan gyönyörűen szóljon! :)
Zsaki a legtökéletesebb partner Géza mellett. Felkészült, minden hang a helyén (én legalábbis még nem voltam fültanúja olyan hangnak, ami „nem volt rossz, csak másik dalba való” :)), ahogyan a színészi játéka is kifogástalan. :)
Gyurika számomra a legtüneményesebb Alfréd a bálok történetében. Tündéri alakítást nyújt elképesztő hangi adottságokkal! Minden tekintetben csak kedvelni, szeretni és imádni lehet ezt a tehetséges ifjút. :)
Pirgiről a legnagyobb szeretettel írom, hogy a legmelegebb Herbertek egyike! Fantasztikus részletességgel jeleníti meg e figura jellemzőit! Tökéletesen kidolgozta és felépítette a saját Herbertjét, amelynek mára olyan sajátságos védjegye lett, mint pl. a letört köröm miatti bánkódás és bosszankodás. (Megjegyzem, a mai előadáson nem volt rajta műköröm, ami nem tudom, minek volt tudható be?!) :)
Timi visszatérése – korábban a külföldi szereplésből, mostanság pedig a szülésből – többünk számára nagy öröm volt. :)
Sándor Dávid helyesen, kedvesen és aranyosan hozta a Professzor figuráját. Úgy vélem, mostanra ő is megtalálta és megalkotta a saját maga professzorát. :)
Ernő szenzációsat táncolt Szilvivel a Piros csizmákban. Hiába, táncolni azt pazarul tud! :) (Az éneklési technikán még egy picit van mit csiszolni, de ez amúgy is egy korábbi történet, s ettől függetlenül is, bármikor szívesen látom őt színpadon! :))

A (honlap)szereposztás szerint Bot Gabi lett volna a Nightmare I., de ez mégsem így volt. Hiányzott Gabi…nagyon…de remélem, nem betegség miatt nem játszott! :(
A fekete vámpírt alakító Zsíros Gábor számomra új szereplője volt a darabnak, és bizonyára nem véletlenül került bele a csapatba, ugyanis szerintem, tökéletesen táncolta el a szerepét! Nagyon tetszett! :)
A nyári szezon első előadása – mind a színpadon, mind a nézőtéren – jó hangulatban zajlott le, szerintem. Ahogyan Gézával kapcsolatban írtam, amint felhangzottak a Nyitány dallamai, jöttem rá, mire is volt szükségem, hogy még jobban érezzem magam! Egy fantasztikus musicalre és varázslatos művészekre! :)::):):)

2011. június 16. 19.00
Krolock: Egyházi Géza
Sarah: Andrádi Zsanett
Alfréd: Mihálka György
Professzor: Sándor Dávid
Chagal: Pavletits Béla
Magda: Kecskés Tímea
Rebeka: Csóka Vasass Kinga
Koukol: Farkas Gábor Attila
Herbert: Pirgel Dávid
Nightmare I: Szentirmai Zsolt
Nightmare II: Hetei-Bakó Szabolcs
Piros csizmák, Nightmare-szóló: Taródi Szilvia, Kiss Ernő Zsolt
Fekete vámpír: Zsíros Gábor Fehér vámpír: Ködmen Krisztián

Cilivel ¾ 2-kor indultunk el a Patakyba, a 31. Musical Pluszra. Megérkezve a helyszínre, már foglalhattuk is el a helyünket.
Az előzetes tervekhez képest történt egy kis változás a fellépők névsorában, ugyanis Csengeri Attila és Nagy Balázs lebetegedtek :(, s helyettük Száraz Tamás örvendeztetett meg bennünket a jelenlétével :). Indulás előtt benéztem a Fórumra, így én már onnan értesültem a hírről, s miután Tominak nagyon megörültem, ennek hangot is adtam a fórumon, miszerint számomra tökéletes gyereknapi meglepetés és ajándék az ő fellépése, míg a betegeknek mielőbbi gyógyulást kívántam.
Ezen a Gyermeknapi délutánon Száraz Tomi mellett Andrádi Zsanett, Kiss Ernő Zsolt, Mihálka Gyuri, Serbán Attila, Szabó Réka és Tóth Attila vállalta a szórakoztatásunkat. Gyuri a műsorvezetésben is jeleskedett, amely néha kiegészült Serbi megjelenésével, hozzászólásával vagy beleszólásával. :)
A program az alábbi dalokból állt össze:

1. Tomi: Giccs (Elisabeth) – Bizonyára korábban már írtam arról, hogy Tomit legelőször Rómeóként láttam az Operettszínházban. Akkor váratlanul és ismeretlenül ért a szereplése, mert nem rá számítottam (Dolha betegsége miatt ugrott be), de pár perc éneklés után a nevét akartam tudni! Vicces volt, mert rá másnap az Elisabethet néztük meg, s mikor meghallottam a Luchenit játszó színész énekhangját, jöttem rá, hogy az is ő volt. No, onnantól kezdve már tudatosan figyeltem, néztem és kerestem őt… Igaz, idővel később összerúgta a port KERO-val, így „csak” az Oltári srácokban sikerült őt megnéznem (megjegyzem, azt is véletlenül, mert akkor is betegség miatt ugrott be), de örülök, hogy a külföldi munkái ellenére mostanság itthon is egyre több lehetőség van őt látni és hallani. :)
2. Gyuri: A végső tánc (Elisabeth)
3. Attila: Soha nem elég (Vikidál Gyula)
4. Szabó Réka: Túl szép… (Jekyll és Hyde) – Rékával már volt szerencsénk találkozni a Musical Plusz műsorának keretében. Emlékszem, akkor is elismerően vélekedtem róla, s ezúttal sem tehetek mást. Nagyon szép hangja van ennek a 17 év körüli lánynak – igazi tehetség! :)
5. Serbi: Oly közel (Bűbáj)
6. Ernő: Sunset Boulevard (Sunset Boulevard) – Ernő zongorakísérettel adta elő a dalokat, Varga Bálint közreműködésével.
7. Zsaki-Gyuri: ???
8. Serbi: A szabadság vándorai (Demjén Ferenc)
9. Attila-Tomi: Utolsó vacsora (JKSZ) – El sem tudom mondani, mennyire örültem e párosnak, ugyanis picit kárpótolva éreztem magam :), amiért betegség miatt nem tudtam elmenni a JKSZ-előadásra :(, pedig pont olyan napra sikerült a jegyet vennem, amikor ők játszottak a darabban. Nagyon várom már a június 17-iki közös koncertjüket is, mely biztos vagyok benne, hogy ugyancsak nagyot fog szólni! Két ilyen remek hanggal, szerintem, semmi kétség! :)
10. Attila: Getshemane (JKSZ) – Nem igazán tudom szavakba foglalni, sem méltó jelzőkkel illetni, Attila milyen fantasztikusan énekelte el (ezúttal is) ezt a dalt! A magával ragadó hangi adottságok mellett hangjának színével tökéletesen fejezi ki a dal által sugallt érzelmeket! :)
11. Zsaki-Réka: Csillagok idején (Jekyll és Hyde)
12. Serbi: Kiss from the rose (Seal) – Serbi, drága, e dallal az érzelmesebbik oldalával szeretett volna megismertetni bennünket, de több mint valószínű, a reakciónkkal nem győztük őt meg, mert kissé sértődötten állapította meg, hogy ez nem annyira jött be nekünk!? Nos, szerény véleményem szerint, nem az érzelmesebbik oldala nem jött be nekünk, hanem ahogyan ezt a lírai (érzelmes) dalt erőből énekelte el! Tudom, hogy unásig leírtam már, de nem értem, Serbi miért akar mindig és mindig rátenni egy-egy lapáttal az adott dalra, holott az egy lapát nélkül is tökéletesen szólna!? No és hát, amikor meg pláne nincs szükség még csak fél lapátra sem?!... Ezt a dalt abszolút visszafogottan, lágyan kell elénekelni, nem pedig beleadva apait-anyait! :(
13. Zsaki-Gyuri: Teljes a sötét (Vámpírok bálja)
14. Tomi: Was für ein zircus (Evita) – Számomra mindig kicsit furán szól, ha német szöveggel szólnak… talán, mert nem beszélek németül?! Angolul még csak-csak elmegy, de magyarul a legjobb hallgatni a dalokat! :)
15. Ernő: Maradj velem (Korál)
16. Attila: Róma égése (Sztárcsinálók)

- szünet -

1. Serbi-Gyuri: QueenMedley (Queen) – Gyuri kezdte el a dalt, amelyen jól meg is lepődtünk, merthogy Serbit vártuk, de hiányérzetünk (ha esetleg lett volna :)) pótlásra talált, mert pár sor után ő is bekapcsolódott! Igaz, eleinte a mikrofonja mintha mindezt nem akarta volna, mert nem akart szólni, de végül csak sikerült működésre bírni… Nos, ami a dal előadását illeti, nekem Gyuri sokkal jobban tetszett (még akkor is, ha Serbi az első számú Queen-előadó). Gyuri semmivel sem akart többet, mint ami abszolút elégséges, s így is nagyon szuper volt! :)
2. Zsaki: Álom volt talán (Jekyll & Hyde)
3. Attila: Véres kardot hoztam (István, a király)
4. Ernő: Zuhanás (Édeskettes hármasban)
5. Gyuri: Így vagyok csak én (Rudolf) – Gyuri ezt angolul énekelte el. Persze, jobban örültem volna, ha mindezt magyarul teszi, de így is tökéletesen szólt a dal. :)
6. Attila: Vidd haza (Nyomorultak) – Nagyon tetszett, hogy Attila, rockos hangja ellenére nagyon szépen énekelte el ezt a dalt, amely a lágy részeknél bizonyára nem volt könnyű, s szükség volt gyakorlásra és kidolgozásra. :)
7. Zsaki: Én érted adnám életem (Miss Saigon)
8. Serbi: This love (Maroon 5) – Serbi invitált minket a közös éneklésre, ami egész jól össze is jött, s ez már neki is nagyon tetszett; ezzel talán, jóvátettük a Seal szám alatt mutatott közömbösségünket!? :)
9. Ernő: Távol a cél (Herkules) – Ernő meglepő újdonságokkal szolgált, amikor jelezte, hogy ezt a dalt is zongorakísérettel adja elő :), igaz ezúttal úgy, „ahogyan Varga Bálint látja”… Ernővel kapcsolatban nem tudom megállni kisebb kritika nélkül. Örülök, hogy nagyszerű tánctudása mellett kiváló hangjával is egyre gyakrabban találkozhatunk…de… „Fülileg” nagyon érzékeny vagyok a szép szövegkiejtésre – legyen szó prózáról vagy dalról –, s úgy gondolom, e téren van csiszolnivalója Ernőnek. Az elhangzott dalokban nem tagolta szépen a szavakat, s gyakran a szó vége a következő szó eleje lett. Mindez talán, az élő zenei kíséret miatt volt, s nem is értettem igazán, mert korábbi fellépésekor, illetve pl. a SAKK előadás kapcsán semmi ilyesmit nem tapasztaltam nála. :(
10. Zsaki-Tomi: Féltelek (Auth Csilla & Szolnoki Péter verzió)
11. Attila: Párbaj (Jekyll és Hyde) – Ha Jekyll & Hyde-ról van szó, akkor a Pluszra járó közönség nagy részének minden bizonnyal Molnár Laci az etalon, de azt gondolom, Attila méltó követője lehet. Ezt a dalt (is) tökéletes átérzéssel és megjelenítéssel adta elő! :)
12. Réka-Gyuri: Tonight (West Side Story)
13. Tomi: Szupersztár (JKSZ)
14. Finálé: A szerelem évszakai (Rent)