Emlékmorzsák

Este kíváncsian ültem le a TV-hez, hogy megnézzem a Túl a barátságon c. filmet. Emlékeztem, hogy 2005-ben nem kis port kavart fel, amely egészen az Oscar-díj kiosztásig „eltartott”. Nem tudtam, mit várjak a filmtől, a történettől, a szereplőktől, de úgy gondoltam, az általam nagyon kedvelt A fiúk a klubból című sorozat kellőképpen felkészített a témára. Emellett mégis voltak fenntartásaim, de nyitottságomban bízva megadtam a lehetőséget, hogy rám is hasson Ang Lee alkotása…

Végignéztem a filmet, s csak akkor eszméltem fel, amikor a vége felirat futott a képernyőn. Teljesen magával ragadott a szereplők érzelmi vihara, s nézve őket a szívem szorult össze, hogy mi lesz velük, hogyan alakul a sorsuk!? Nagyon-nagyon tetszett a film – teljesen a hatása alá kerültem… Bár, kicsit nyomasztó volt ez az érzés, de egyáltalán nem bántam! Annak ellenére sem, hogy napokig a film járt az eszembe. Felváltva éreztem úgy, hogy mihamarabb újra meg kellene néznem, majd azt, hogy inkább mégsem. Nem azért, mert zavart volna bármi is, ami a két szereplő között történt, még ha az első „együttlétük” a sátorban az én nyitott és „edzett” felfogásomat is meglepte – inkább a kapcsolatuk szomorú alakulása tartott vissza, amit nem szerettem volna újra átélni. A sátras jelenet után átfutott az agyamon, hogy ha már az elején ez van, akkor mi lesz később kettejük között, de éppen ez a rendező zsenialitása és a két színész nagyszerűsége, hogy a későbbiekben már „csak” szenvedélyes csókot, ölelést vagy pillantást látva is úgy hatott rám minden, mintha áramütés ért volna. Átéreztem minden rezdülésüket, s abszolút nem számított, hogy mindez két férfi között történik meg. A film ezzel még inkább rádöbbentett, hogy teljesen mindegy, hogy milyen neműek szeretik egymást (azonosak vagy különbözőek), a szerelemben mindegyikünk szíve és hormonjai ugyanúgy „működnek”, amely ellen nincs és nehéz is mit tenni! Az is a film tökéletessége, hogy a „szeretlek” szót sem Ennis (Heath Ledger), sem Jack (Jake Gyllenhaal) nem mondja ki, de nincs is rá szükség, mert ott van mindkettejük tekintetében, sóhajtásában és érintésében. Akinek sikerül félretennie az előítéleteit, annak nagyon szép és érzelmes filmben lehet része – mindenféle „csöpögős mézes szirup” nélkül! :)

Igaz, kb. két hónap késéssel, de végre sikerült megnéznünk az Alkonyat–Napfogyatkozás (The Twilight Saga: Eclipse) című filmet! :)

A könyvet kb. 1,5 éve olvastam, ezért e rész cselekménye már nem volt meg pontosan, de a képkockák pergése során kezdtem szépen visszaemlékezni a történésekre. Arra azonban csak később figyeltem fel, amikor átlapoztam a könyvet, hogy a filmben néhol változtattak a cselekmény sorrendiségén, míg a legtöbb párbeszéd hűen követi a könyvet! :) Ezzel együtt az a meglátásom (és hallottam is ilyen véleményeket), hogy aki nem olvasta a könyvet és az előző részek megtekintésekor sem figyelt oda pontosan, annak nem éppen egyértelmű és kristálytiszta minden. Sohasem könnyű könyvet filmre vinni, rendszerint nem is sikerül tökéletesen – például ha a forgatókönyvíró és a rendező szinte egy új történetet álmodik a filmvászonra (OFF: bár, épp egy olyan vámpíros könyvet olvasok, amelyből a készült TV-sorozat messze-messze többet hozott ki… no, de ez egy másik poszt témája :)), vagy éppen az idő miatt lerövidítve/leegyszerűsítve vagy egyáltalán nem kerülnek bele a filmbe bizonyos jelenetek. Én például kicsit bővebb kifejtést vártam volna Leah „pokróc” viselkedésének miértjéről, mert Jacob két-három sejtetni engedő mondatából nem derült ki minden egyértelműen. :( Rosalie és Jasper vámpírráválásának történetéből is csak annyi került bele a filmbe, amennyi az érthetőség kedvéért kijárt, de én megelégedtem ennyivel, hisz’ a lényeget tartalmazta. Értékeltem, hogy a Quileute-k hagyományőrző esti törzsi összejövetele a tábortűz körül szintén lényegre törő volt, mert a könyvben olvasva a történetüket, bizony, a végére már totálisan elvesztettem a fonalat! :)

A férfirendezői (David Slade) hatás számomra ezúttal is érezhető volt, mert még ha arányát tekintve kiegyenlített is volt az akció és a romantika, az akciójelenetek inkább véresre, keményre és erőszakosra sikeredtek… Persze, erre szükség is volt, hogy még inkább érzékeljük a fenyegetettséget, a veszélyt és a feszültséget! Azt ugyan nem értettem, hogy az előző részekhez képest most miért szobrokként törtek össze a vámpírok, de végül is, miért ne? Elvégre „keményfából faragták” őket! :) Mind Victoria üldözése, mind Jasper „harci kiképzése”, mind a vámpír-vérfarkas szövetség összecsapása az újonc vámpírokkal látványosra sikeredett, én mégis jobban kihasználtam volna a technika adta lehetőségeket, persze, még a „hihetőség és a természetesség” határán belül maradva. S, ha már a technikánál tartunk – a farkasok megjelenítése nekem változatlanul tetszett, nem éreztem, hogy számítógép segítségével készültek. Nagyon kedves és aranyos jelenet a filmben, amikor Cullenék harci bemutatója után Jake farkasként odahajtja fejét Bellához, miután a lány aggódását fejezi ki iránta. :)

A történet romantikus vonalát tekintve, ahogyan a könyv is, úgy a film is jól visszaadta, hogy Bella számára Jacob „barátságának” megtartása annál is fontosabb, mintsem végiggondolja, hogy ezzel adott esetben megbántja Edwardot. Szerintem, Bella és Edward közös jelenetei ezért is voltak jóval visszafogottabbak a könyvhöz képest, mert ott azért hol egyikük bújik oda a másikhoz, hol a másikuk súg valamit az egyik fülébe!? Ettől függetlenül úgy éreztem Bella viselkedésén és egyes reakcióin, hogy talán Jacobot mégiscsak jobban szereti, és akinek fél az elvesztésétől, mert a szíve legmélyén tudja, hogy vele minden szempontból "emberibb" élete lenne, mégis Edward az, akit élete értelmének gondol!? Jacob mindent el is követ, hogy ráébressze a lányt a (szerinte) helyes választásra, ezzel szemben Edward igyekszik tiszteletben tartani Bella Jacob iránti érzéseit – még ha olykor a szíve szakad is belé. Ilyen jelenet például a hegytetőn, amikor Bella Jacob után akar menni, de Edward visszahúzza őt, mire Bella ridegen és elutasítóan odaveti, hogy „eressz” – mintha a kést döfték volna Edwardba, ráadásul ezután még hallania is kell Jacob Bella iránt érzett gondolatait!... Amúgy, Bella érzelmi vívódásának kiteljesedése, amikor meglátogatja Jacobot a sebesülése után, jóval visszafogottabban jelenik meg a filmben a könyvhöz képest, engem mégis elbizonytalanított az érzés, és Jacob már-már meg is győzött, hogy inkább őt kellene választani... :)

Ahhoz pedig, hogy így érezzek, nem kis szerepe volt/van Taylor Lautnernek, aki szerintem, (ezúttal is) tökéleteset alakított! Az első két részben is aranyos volt és szeretnivaló, de a színészi játéka számomra most mutatta meg a tehetségét. Ugyebár, a szerepe szerint rámenősebbnek kellett lennie riválisánál, de amíg ez a nyomulás az első részben kicsit (be)zavaró volt, addig most kifejezetten jó érzés volt „vele lenni a vásznon”! Maximálisan meggyőzött az érzelmeiről, és hiteles volt minden szava, mondata és gesztusa! Nem tudom szó nélkül hagyni gyönyörűen kidolgozott felsőtestét sem, amelyet már az Újholdban megcsodálhattunk! :) Azzal az észrevétellel azonban én is egyetértek, hogy a hegyen játszódó havas jelenetben tényleg túlzás volt őt félmeztelenül szerepeltetni, már csak azért is, mert a könyvben is ekkor (kivételesen) vastag kabátot visel! :(

A két fiú – azaz a vérfarkas és a vámpír – közös jeleneteinek mindegyike éreztette, hogy egyikük sem adja fel, s a végsőkig harcolnak Belláért. Már a könyv olvasásakor is nagyon tetszett a sátorban lezajlott beszélgetés kettejük között, az annyira őszinte és „baráti” volt, s örültem, hogy ez az érzés megvolt a film nézésekor is. Persze, ez szintén a színészek érdeme, Tayloré és Roberté! :) Ezzel együtt mégis azt gondolom, hogy Robert alakítása ezúttal kissé halványabb lett – főleg az első részhez képest. Nem éreztem olyan hatásoson az érzelmi harcainak és belső vívódásainak jelenlétét, mint ahogyan az átsüt a könyv sorain. Az volt az érzésem, hogy az általa megformált Edward már túlontúl türelmes és visszafogott, s csak ritkán sikerült elveszítenie azt a bizonyos kőkemény önkontrollt. Miután azonban a Remember me (Emlékezz rám) című filmben nyújtott játékával abszolút meggyőzött, határozottan állíthatom, hogy tehetsége jóval túlmutat a porcelánarcú vámpírfiú figura megformálásán. :)

Kristennel továbbra sem sikerült megbarátkoznom. Abszolút nem érzem nála azt a tehetséget, amelyet mások látnak benne. Mintha mindenfajta érzelmet ugyanazzal az arccal fejezett volna ki, nem volt semmi szín a játékában. :( Pozitívumként mindössze annyit tudnék vele kapcsolatban elmondani az előző részekhez képest, hogy néha-néha már egész helyesnek, mi több, szépnek láttam őt a vásznon. Az öltözködését illetően is kissé javított volna a helyzeten, ha a könyvet követve hagyták volna Alice stylist-tehetségét kibontakozni! :)

Cullenék akciójelenetei kivétel nélkül mind tetszettek. Egyedül talán Emmett volt egy kissé vicces Victoria üldözésekor, amikor is az előrenyújtott karja erősen Superman elfogási technikájára emlékeztetett; ahogyan murisra sikeredett fújtatós arckifejezése, miután „összeakadt” az egyik vérfarkassal, amelyből majdnem vérfürdő lett! :)

Amúgy Jasper kiképzős jelenete hihetetlenül bejött (zenével együtt – Unkle-With you in my head), talán a kedvenc részeim egyike – nem beszélve arról, hogy az őt alakító Jackson Rathbone-nak ezúttal nem csak egy-egy mondata volt, hanem egy egész jelenetsora! Nagyon bírtam, ahogyan fölényes, ugyanakkor magabiztos, mégis megnyerő modorával bemutatót tart a Cullen famíliával a vérfarkasoknak. Tetszett, amikor Edward vélt győzelmét nyugtázva feláll, majd amikor Carlisle egy szempillantás alatt visszavág, Jasper lekezelő arckifejezéssel az arcán csak annyit mond Edwardnak: „soha ne fordíts hátat az ellenségednek”! :)

Alice-szel történő közös „összecsapásuk”-ban nagyon helyesek voltak. Huncut mosolyukban ugyanúgy benne volt az egymás iránt érzett szerelmük, ahogyan Jasper könnybe lábadt szemében is, amikor elmeséli Bellának, Alice miként és hogyan talált rá. :) Mindketten édesek, aranyosak és szeretnivalók – imádom őket együtt! :) Milyen érdekes, hogy párperces jeleneteik ellenére, kettejük mindörökre szóló kapcsolatát jóval impulzívabbnak éreztem, mint a fő szerelmespár, Bella és Edward inkább csak szóban hangoztatott örökre szóló együtt maradását! :(

Charlie, azaz Billy Burke jelenléte ezúttal is üde színvolt volt. Bár sajnos, nem sok jelenetet kapott, én mindegyiket élveztem. Kedvencem, amikor kimegy Edward és Jacob „acsarkodására”, mire Jacob magyarázatképpen elmondja Bella kéztörésének az okát – hát, amilyen arcot akkor Charlie vág, imádnivaló a pasi! :)

Az iskolatársak közül Mike-ot emelném ki… Az idő tette vagy a frizura, nem tudom, de Michael Welch most még helyesebb, mint az előző részekben volt! :)

S, ha már a külsőségeknél tartunk… Alice és Rosalie külsején változtattak egy cseppet, de most is nagyon szép volt mindkettő – Alice különösen a kedvencem! :)

Esme-re és Renée-re alig ismertem rá – igaz, előbbi alig volt látható a filmben, az utóbbi pedig, meglehetősen rosszul nézett ki. :(

Jasper jobban tetszett az előző részekben látott rendezettebb hajával, de elismerem, hogy a „sokatmegéltkiképzőtiszt” image-hez jobban illettek a vagány és rakoncátlan hosszú hajfürtök. :)

Az új szereplőket tekintve… Engem meggyőzött a Riley-t alakító Xavier Samuel – mind külsejében, mind a színészi alakításában. Elhittem neki, hogy minden erejével és tudásával azon van, hogy Victoria kéréseinek és elvárásainak eleget tegyen. Oly mértékben hitt és bízott „a vörös”-ben, hogy még Edward sem volt képes hatni rá és meggyőzni őt.

Bár, fel voltam rá készülve, mégis furcsa volt egy új arcot látni Victoria szerepében. Alakítását tekintve, nekem tetszett Bryce Dallas Howard, mégis kicsit nehéz volt elhinni, hogy ez a nagyon babaarc ilyen gonoszságra készül!? Azt ugyan az Alkonyat óta tudjuk, hogy a vámpírok porcelánszépségűek, mégis Rachelle Lefevre vadócabb külseje inkább passzolt volna a bosszúálló Victoria karakteréhez! :)

Beszámolóm vége felé még egy kis kötözködés… Forks-ban is mintha érzékelhető jelei lennének a globális felmelegedésnek, ugyanis a film időtartama alatt alig esett az eső – talán, csak a film elején, amikor Riley-t megtámadják!? :)

Befejezésül pedig egy talán kissé rosszindulatú valóságra ráébresztő írás arról, hogy mi tinik/nők/asszonyok, miért is tartózkodjunk az ilyen és hasonló képtelen szerelmi történetektől!? Hölgyeim, Edwardról mondjanak le! Mindezt csak azért biggyesztettem ide, hogy akinek esetleg kétségei támadnának, hogy ezekre a történetekre nincs szüksége, az ne álljon ellen a kísértésnek! (Amúgy is tudjuk, az Alkonyat úgyis leszáll! :)) A cikk fő üzenete („Se vámpírok, se ilyen úriemberek nem léteznek.”) minden bizonnyal igaz, de miért kell ezt az arcunkba vágni!? A cikkíró szavaiból árad szürke és unalmas világának keserűsége, de a saját nyomorúsága miatt ne akarja megfosztani a könyvben olvasott, vagy filmen látott „hősöktől” azokat, akik akár vámpírok és/vagy vérfarkasok társaságában érzik jól magukat – ha már a valóság amúgy is siralmas, legalább a képzelet világában adassék meg nekünk ez a lehetőség! :( :)

Az idő közeledtével készülődni kezdtem az esti szabadtéri Robin Hood musical bemutatóra…

Cilivel ¼ 7-kor találkoztunk a vonaton, amelyet ezúttal a MÁV sem húzott keresztbe, s így ½ 7-re már a Nyugatiban is voltunk. A Margitszigetre már 7 órakor megérkeztünk. A túl korai érkezésnek köszönhetően tettünk egy rövid sétát a színház környékén. Visszasétálva a színház oldalsó bejáratánál Szomor Gyurit láttuk telefonálni, Hajdu Steve-et pedig, Csonka Picivel beszélgetni. ½ 8 körül bementünk a színházba. A helyünket kb. 8 óra körül foglalhattuk el. A kezdésre várva Varga Miki sétált el előttünk, majd ismét Szomor Gyurit láttuk ide-oda „szaladgálni”…

A musicalt elsősorban Kovács Áron miatt gondoltuk megnézni, merthogy nagyon megkedveltük őt az általa vezetett műsorokon keresztül. Köztudott róla, hogy a műsorvezetésen kívül különböző zenekarokban zenél és kiválóan énekel, de miután egy zenés darabban ennél összetettebb dolgot kell produkálni a színpadon, és olykor komoly hangi tudást is igényelnek az adott dalok, kíváncsiak voltunk, miként birkózik meg ezzel a feladattal?! :) Áronnal készült egy interjú még a próbák idején, amelyben minderről a következőket mondta:

Szomor György, a darab zeneszerzője keresett meg a felkéréssel. Nem mondtam azonnal igent, szerettem volna megismerni a musical zenei világát, mert csak olyan feladatot vállalok el, amelynek a szellemiségével egyet tudok érteni. Nagyon megtetszettek a dalok, másnap hívtam is, hogy rendben van, benne vagyok a dologban. Fogalmam sincs, hogyan jelentem meg a szerzők fejében, mint lehetséges Robin Hood. Bár a zenész múltam által a hangi adottságaimmal tisztában lehettek. A színészi képességeimmel viszont kevésbé. Ebből a szempontból egyfajta vakrepülés volt ez részükről, és részemről is, hiszen nem tudhattam, hogy mennyire vagyok tehetséges színész, illetve szorgalommal mit vagyok képes kihozni magamból. Le szeretném szögezni, attól, hogy ezt a feladatot elvállaltam, nem gondolom azt, hogy színész lennék. Azt vallom, hogy az egy külön szakma, amely teljes embert kíván. Érdekesnek és izgalmasnak tartom ezt a kihívást, legyezgeti a hiúságomat, hogy valami újban is kipróbálhatom magam. Ezért vállaltam el, és igyekszem a lehető legjobban helytállni.

Robin Hood története mindannyiunk számára ismerős. Egy törvényen kívüli képzett íjász, aki társai segítségével fosztogatja az angliai Nottinghamshire megyében utazókat. Leginkább arról közismert, hogy "elvesz a gazdagoktól, és a szegényeknek adja", és harcol az igazságtalanság és a zsarnokság ellen. Áron a következőket mondta el a darabról:

Fura, mert Robin Hood soha nem akart hős lenni, de rákényszerült, hogy azzá váljon. A Szent Földön harcolt a király oldalán, ahol végig kellett néznie, ahogyan az uralkodó fogságba esik. Hazatérése után az igazságszolgáltatásban bízva próbál küzdeni az elnyomók ellen, azonban szembetalálkozik a bírói egyeduralommal, amellyel szemben eszközei használhatatlanok. Nincs szándékában háborút indítani, hiszen éppen elég része volt benne a Szent Földön, de nincs más választása, az események ebbe az irányba sodorják.

Kissé utánanézve ennek az előadásnak, Szomor Gyuri neve is kellő garanciát biztosított a jó szórakozáshoz, aki a musical zeneszerzője és egyben a darab rendezője is. Azt gondolom, könnyen nézhető és élvezhető darabot hoztak össze az alkotók, amelybe a történet adta komolyság mellett jó adag humort is sikerült becsempészniük. A dalok némelyike igencsak fülbemászó, így könnyen elképzelhető, hogy idővel felkerülnek a musicaldélutánok és –estek kínálatára. Szomor Gyuri munkásságát és tehetségét ismerve nem meglepőek a musical nagy ívű dallamai, amelyek azonban leginkább tökéletes hangi tisztasággal előadott énekesektől élvezhető igazán. Számomra igencsak kiérezhető volt a „képzett hangú” és a „tud énekelni” művészek közti különbség. Áronnal szemben elfogult vagyok, de hallható volt az éneklésén, hogy nem musicalénekes, még ha tényleg van hangja, s jó hangja van, s amelyhez képest maximálisan helytállt a nem éppen könnyű dalok eléneklésében. Mindemellett fejet hajtok a színészi teljesítménye előtt, mert a játéka vetekedett a profi színészekével. Érzékeny vagyok a tiszta és érthető beszédre, pláne, ha színjátszásról van szó, de Áront élmény volt hallgatni a színpadon! :) Zsaki és Puskás Peti hozta a formáját, ők abszolút rendben voltak! :) Steve-vel ugyancsak elfogult vagyok – színészileg és emberileg is nagyon kedvelem, ahogyan a humorát is. Little John szerepe teljes mértékben illett hozzá! :) Forgács Péterrel, Gerner Csabával és Gesztesi Károllyal azonban sehogyan sem voltam kibékülve. A fenntartásaimat félretettem velük szemben, de sajnos… Forgács Pétert leginkább a Las Vegasi helyszínelő, Gil Grissom magyar hangjaként ismerem és kedvelem, de nottinghami bíróként sem színészileg, sem hangilag nem nyerte el a tetszésemet. :( Gerner Csabát nem ismertem eddig, de sem a játéka, sem a hangja nem fogott meg Lord Gisborne szerepében. :( Gesztesi Károly színészként nagyszerű választás lett volna Tuck barát szerepére, de könyörgöm Gyuri, miért pont őt, amikor az éneklés…hát, szóval… Nálam már a József Fáraójaként kiesett a pikszisből… :( A hatalmas kontrasztot akkor lehetett csak igazán érzékelni, amikor az előadás végén felvitték Szomor Gyurit a színpadra, s amolyan ráadásképpen újra előadták Tuck barát dalát. A dal induló soraiba Gyuri is besegített… Hát, igen, az énekhang volt, mégpedig fantasztikus! Annyira jó lett volna, ha Gyuri énekli el végig a dalt, de legalábbis többet, annál a pár szónál, amit ő énekelt! :)

2010. augusztus 13. 20.30

Robin Hood: KOVÁCS ÁRON
Nottinghami bíró: FORGÁCS PÉTER
Lady Marian: ANDRÁDI ZSANETT
Lord Gisborne: GERNER CSABA
Little John: HAJDU STEVE
William: PUSKÁS PÉTER
Tuck barát: GESZTESI KÁROLY
Lady Marian szolgálója: PALLA SZABINA
Oroszlánszívű Richárd: VIKIDÁL GYULA

Nagyon örültem, hogy élő zenekar kísérte a művészeket! A kórus által előadott dalok hangulatosan színesítették a darabot! A színpadi díszlet és a jelmez is elnyerte a tetszésemet! Az egyes jeleneteket táncosok, artisták, tűzzsonglőrök és kaszkadőrök tették különlegessé! :)

2010. március 4. Csütörtök

Hát, a mai nap iszonyúan indult! 10-15 perc várakozás után sem jött személyvonat, ugyanakkor a gyorsvonatok egymás után vágtattak el, a hangos bemondóba meg szartak bármit is bemondani. Többen igencsak ingerültek voltunk, nekem sikerült is a pénztárosnővel jól összevitatkozni, amikor igazolást kértem a késésről, miközben ő halálnyugalommal azt válaszolta, hogy nem az ő dolguk bemondani a késéseket, ha problémám van, megkaphatom a panaszkönyvet! Hát, csak egy cseppet robbantam fel az idegtől! :( Olyan felpaprikázott hangulatban értem be az irodába, hogy azt mondtam magamban, addig nem nyugszom, amíg valamilyen illetékes fórumra be nem írom a felháborodásomat! Több fórumra is rábukkantam, ahol sok hasonló esettel találkoztam, de alapvetően elment a kedvem a levélírástól, mert a legtöbb panasztevőnek sablonos, semmitmondó, elnézést kérő válaszlevelet írtak, és semmivel sem voltak előrébb, csak újra jól felbosszantották magukat. Találtam egy kb. egy évvel ezelőtti cikket a Neten a MÁV-val kapcsolatos problémákról - elkeserítő, hogy mit sem változott azóta a helyzet, sőt... Hazafelé is akadt egy jó kis eset, bár az a vonat szerencsére, nem érintette az én hazamenetelemet... Először a hangosbemondó azt mondta be, hogy a Keleti pu.-ról Miskolcon, Debrecenen és Nyíregyházán át Nyugati pu.-ra közlekedő vonat előreláthatólag 60(!!!) percet késik, majd fél percre rá már azt mondta be, hogy a mai napon nem közlekedik, amiért az utazni vágyók szíves elnézését kérik... Szép, mi?! Hihetetlen, amit a MÁV művel!

2010. augusztus 7. Szombat

Az esti előadásra időben elindultunk – részben a MÁV, részben a BKV kiszámíthatatlansága miatt. Nos, a két cég közül végül a BKV lett a nyerő, akiknek köszönhetően nem egész 50 perc alatt eljutottunk Kőbányáról a Margitszigeti Szabadtéri Színpadhoz! Azért, hogy ne kelljen átutaznunk a fél várost, vonattal terveztünk beutazni a Nyugatiba, csakhogy a MÁV… no, de hagyjuk is, mert a monitor úgysem tűrné, amilyen jelzőkkel illetni tudnám őket! Katasztrofális egy társaság! :( Nagyim részére regisztrációs jegyet kellett vennem a pénztárban. A pénztárosnő, bár, szólásra mozduló szája információközlést sejtetett engedni, csak nem mondott semmit, mígnem a peronon töltött 25 perc felesleges várakozás után a hangszórókból egy síron túli hang elnyekegte, hogy KöKi és a Nyugati pu. között pályafelújítás miatt nem közlekednek a vonatok! Ó, hogy az a… És ezt 25 perccel korábban még nem tudták volna közölni?! Mondjuk, az a „nagyon kedves és segítőkész” pénztárosnő, aki szerény következtetésem szerint a MÁV-alkalmazottja, s feltehetőleg tájékoztatták őt minderről?! Bár, ki tudja?! Amilyen jól és szervezetten működnek a dolgok a vasúttársaságnál!?... :( Dicsérhetjük is magunkat, amiért minden eshetőséggel számolva, majd két órával korábban indultunk el az esti programunkra, különben az iménti „utazóközönség-barát” MÁV-mentalitás könnyen meghiúsította volna a nyugodt hangulatban történő érkezést az előadásra! No, és hogy ezzel még ne fejezzem be a MÁV mindig, mindenkor a helyzet magaslatán történetét, megtoldom egy pluszpoénnal, ugyanis lightos puffogásunk közepette a buszon ülve mit láttunk? Azt, hogy befutott az állomásra az a vonat, amire félórája vártunk, felvette a hangosbemondó (félre)tájékoztatása után érkezett utasokat, és elindult, hogy folytassa útját a Nyugatiba… A dühtől délibábot láttunk volna?! Hát, hiszen bemondták, hogy „a vonatok pályafelújítás miatt nem közlekednek”!?!? :( Ja, hogy épp végeztek a felújítással – 10 perccel a bejelentés után! Hát, nem hinném!… :(

Teljesen felesleges bármiféle levelet írni a MÁV illetékeseinek a töketlenségeik miatt, mert lepereg róluk, mint vizes falról a vakolat, és az sem téríti őket észhez, hogy pl. a METRÓ újság már szinte 3-4 naponta közli az őket bíráló olvasói leveleket, ezért én ezt a fórumot ragadom meg, hogy világgá kürtöljem a sérelmeimet e rakás szerencsétlen bagázs iránt! És itt elsősorban nem a kalauzokra, a vonatvezetőkre és más MÁV-os „kisemberekre” gondolok, hanem a vezetőbeosztásban, íróasztal mögött üldögélő, nagyon okos emberekre, akik ha csak egyetlen napon kellene vonattal közlekedniük, ott pusztulnának meg valamelyik állomáson a kosz, a bűz, a balkáni állapot, no és persze, a vonatra várakozás infóhiányos, idegtépő perceiben! :) Remélem, a tükörbe nézve nap, mint nap kellőképpen megdicsérik önmagukat, mert azt ugye, balgaság lenne gondolnom, hogy negatív véleményt nyilvánítanak önmaguk felé, hiszen akkor sűrűn kellene tükröt tisztítaniuk…

Zárszóként még csak annyit, hogy hosszú éveken át a BKV sem tartozott a közkedvelt tömegközlekedési cégek közé, de ha szívünkre tesszük a kezünket, elmondhatjuk, hogy ahhoz az időkhöz képest pozitív irányban történt változás. Tudom, mindez nézőpont kérdése, mert aki megrögzött bliccelő volt a járatokon, az most megszívja a sűrű ellenőrzések miatt… Én azonban, aki (igaz, a cégem által fizetett) bérlettel utazom, értékelem, hogy pl. a szélsőséges időjárás miatt leállt villamosjáratot belátható időn belül buszokkal helyettesítették, vagy, hogy egy késő esti programról az éjszakai járatok kedvezőbb és rugalmasabb menetrendjének köszönhetően hamar hazaérek…

Mindezzel nem a BKV-nak akarok reklámot csinálni, érdekem sem fűződik hozzá, inkább csak valamiféle figyelemfelkeltésnek szántam a MÁV áldatlan állapotára… Egyszerűen nem hiszem el, hogy akiken múlik a cég jelenlegi és jövőbeni helyzete és állapota, az ne szégyellje, hogy az irányítása alatt ilyen szerencsétlenül működik (pontosabban nem működik) ez a társaság. Komolyan, csak sajnálni tudom a MÁV-alkalmazottakat, hogy ilyen munkahelyen, ilyen körülmények között kell dolgozniuk… :(

2010. augusztus 8. Vasárnap

Este a ½ 7-es vonattal terveztem hazajönni. Ezt terveztem én, a MÁV azonban másképp… Ők 7 órakor gondolták elérkezettnek az időt, merthogy ekkor csattogott be az állomásra a vonat! Ekkor sem voltam éppen nyugodt, de hogy a kalauz szemrebbenés nélkül belibbent a kocsiba, hogy új felszállók menetjegyét kérje ellenőrzésre, csak még inkább felnyomta bennem a pumpát! „A késés miatt akkor most Öntől kapom vissza a jegy árát?” – tettem fel a költői kérdést a kalauznak, amire persze, pontosan tudtam a sablonválaszt, miszerint nála nem, de a Nyugatiban vissza tudom igényelni a pénzem, csakhogy ez engem nem érdekelt! Késtek, nem teljesítették a pénzemért megvásárolt szolgáltatást, tehát, jogosan járt volna vissza nekem ez az összeg, de még én szaladgáljak utána! Egyáltalán, a MÁV milyen alapon kéri szíves megértésemet és türelmemet a sorozatos késések miatt; ők miért nem ajánlják fel pl. a kalauzokon keresztül, hogy a 40 perces késés miatt visszafizetik a már megváltott jegy árát – abszolút megértően és türelmesen fogadnám ezt a gesztust!...

S akkor a késések még mind semmi… Ugyanezen az estén, ugyanezen a késett vonaton, egyetlen ajtó sem volt jó és működőképes azon a kocsin, amelyiken utaztam. Leszálláshoz készülődve láttam én, hogy résnyire nyitva van az ajtó, de álmomban sem mertem volna gondolni, hogy a kocsin lévő összes ajtó rossz! Egyiket sem lehetett a jelzőgombbal kinyitni! Reklamálásomra egy fiatal utastárs próbált segítségemre sietni, miszerint kézzel kell elhúzni az ajtót… Meg is mutatta hogyan, csakhogy ekkor már kiindult a vonat az állomásról, amelyről életem kockáztatása árán éppenséggel leugorhattam volna, de ekkora őrült nem vagyok! Persze, bosszankodtam tovább, hogy a becsületesen megváltott jegyemért egy késett, rossz ajtókkal bíró vonaton még egy bónusz megállót kaphatok, de én ezt nem akartam!... Egy másik fiatal utas azt ajánlotta, húzzam meg a vészféket… Az meg hol van? – kérdeztem, mire az előbbi fiatal srác felmutatott… Én egy pillanatig sem gondolkodtam tovább, meghúztam a kart! A vonat azonnal megállt, én pedig leszálltam róla… Tán, száz méterre hagytuk el az állomást, így nem kellett sokat visszasétálnom! Mondanom sem kell, a düh totálisan elborította az agyamat! Úgy voltam vele, ha valaki bármit is szólni mer, amiért megállítottam a vonatot, nem állok jót magamért…

Nos, ha szólt is valaki valamit, én nem hallottam. Gondolom, az utasok tájékoztatták a mozdonyvezetőt + a kalauzt, hogy mi történhetett, mert pár perc múlva a vonat továbbindult – hála az égnek, nélkülem…

2010. augusztus 11. Szerda

Szomszédunk dolgozni indult, nem telt bele 10-15 perc, jön vissza, mondván: "ma ennyit a munkáról". A vonat jött ugyan, de üresen és meg sem állt. A mozdonyvezető, vagy bárki MÁV-fia/lánya, aki esetleg még a vonaton tartózkodott, egyetlen hanggal sem volt képes odavakkantani a vonatra várakozóknak, hogy mi a túróért húz el megállás nélkül!? Miután ezen az állomáson nincs állomásépület, senkitől sem lehetett információt kérni… :( Mindenki oldhatta meg magának a célállomásra történő eljutást, ahogyan tudta, vagy tehetett egy újabb kísérletet a következő – jelen esetben a 1,5 óra múlva jövő – vonattal!?... :(

Az esti Sakk (musical)előadásra időben elindultunk – részben a MÁV, részben a BKV kiszámíthatatlansága miatt. Nos, a két cég közül végül a BKV lett a nyerő, akiknek köszönhetően nem egész 50 perc alatt eljutottunk Kőbányáról a Margitszigeti Szabadtéri Színpadhoz! Azért, hogy ne kelljen átutaznunk a fél várost, vonattal terveztünk beutazni a Nyugatiba, csakhogy a MÁV… no, de hagyjuk is, mert a monitor úgysem tűrné, amilyen jelzőkkel illetni tudnám őket! Katasztrofális egy társaság! No, de erről majd esetleg egy külön blogban! :(

Szóval, az időben történő elindulásnak köszönhetően rendben megérkeztünk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadhoz. A pénztárban átvettem az Interneten lefoglalt jegyeket, s miközben vártam a soromra, észrevettem a kiírást, hogy az előadás 20 óra helyett 20:30-kor kezdődik majd. Az előtérben székpárnákat is váltottunk ki magunknak a még kényelmesebb élvezet kedvéért, ezt követően pedig, már csak a bebocsátásra vártunk…

A helyünket gond nélkül elfoglaltuk, miután ugyanoda vettem a jegyeket, ahova tavaly a Drakula előadáson ültünk, de szinte nem lepett meg, hogy akadt okostojás, aki nálam is jobban vélte tudni, hogy neki szól oda a jegye, és a legkulturáltabb stílusban homályosított fel minket minderről; csakhogy éppenséggel olvasni nem tanult meg, amelynek segítségével különbséget tudott volna tenni az első és a második sor között…

A színpadi díszlet szerényebb képet mutatott, mint amit általában egy musical előadáson megszokhattunk, ugyanis – ahogyan az a képen is látható – az énekkar és a zenekar emelvényeken történő elhelyezésén kívül mindössze egy hatalmas sakktábla volt látható a színpadon, a háttérben egy kivetítővel. Igaz, ne felejtsük el, hogy ez esetben egy koncertmusicalről van szó, amelynek (is) alapfeltétele, hogy az első hangszertől az utolsó énekhangig minden élőben szóljon! :) A történések helyszíni érzékeltetése úgy működött, hogy a különböző jelenetek alatt a kivetítőn volt látható, hogy helyileg hol is játszódik az éppen zajló esemény… Talán hihetetlennek hangzik, de ez maximálisan elég volt a darab tökéletes élvezete szempontjából! No persze, szükség volt egy fantasztikus szereplőgárdára is! :)

Amikor áprilisban értesültünk e darab újbóli bemutatójáról, és megvettük rá a jegyeket, még semmit sem tudtunk a történetről. Mindössze dalokat ismertünk (Éjszaka Bangkokban, Szegény kissrác panasza, Forog a kerék), amelyeket elsősorban a különböző musicalrendezvényeken hallottunk. Tetszettek ezek a dalok, részben ezért is szerettük volna megnézni a darabot. Másrészről a benne szereplő kiváló színészek miatt kívántunk részesei lenni a szabadtéri előadásnak, amely látatlanban is nagyszerű élményt ígért, hiszen a musicalt a Vámpírok bálja már jól ismert és nagyon kedvelt sztárjaival mutatta be a PS Produkció! :) A Margitszigeten két előadást tartottak, az előzetes tervek szerint két szereposztásban. Szombat este a pirossal írt művészekhez volt szerencsénk! :)

2010. augusztus 7. 20.30

Anatolij Szergejevszkij - Egyházi Géza Bot Gábor

Florence Vassy - Sári Éva Kecskés Tímea

Frederick Trumper - Szemenyei János Csordás Levente

Alekszandr Molokov - Gábor Géza Csórics Balázs

Szvetlána Szergejevszkij - Kecskés Tímea Koós Réka

Bíró - Kiss Ernő Zsolt Bot Gábor

Walter de Courcy - Pavletits Béla

Leonyid Viigand - Varga Viktor Jenei Gábor

Nagykövet - Sándor Dávid

Polgármester - Fejszés Attila

Miután a többségüket jól ismerjük a színpadról, különösebb meglepetéssel nem szolgáltak, hiszen tudtuk, hogy fantasztikus hanggal és színészi képességekkel megáldott művészekről van szó, mégis a székbe szögeztek minket az énekhangjukkal. Számomra a legkiemelkedőbb Géza és Jani volt. Géza hangjával két éve nem bírok betelni – énekeljen bármit! Az ő szereplése számomra látatlanban is maximális biztosíték! Lehet, hogy nem tanult színészetet, s érez magában hiányosságokat e téren, én mégis azt mondom, hogy egy őstehetség a lelket simogató hangjával! A Himnuszt ezidáig talán csak Josh Grobantól hallottam, amely talán sokaknak színvonal, de Géza előadása is messze e szinthez tartozik! Fantasztikus volt! :) Ahogyan Jani hangja is eszméletlen! Az egyik fórumon olvastam valakitől, hogy a Szegény kissrác panaszait ”Janinál jobban még senki nem énekelte el”! Nos, én is ezen a véleményen vagyok! Nagyon vártam tőle ezt a dalt…nem hiába…hihetetlen erő volt benne! Úgy tudja elénekelni ezt a dalt, hogy a hangok a fejedbe fészkelik magukat, s mint valami függőségben szenvedő, egyfolytában csak azt kívánod, hogy ’még…még…hadd hallgassam még…és újra’! Örültem, hogy őt láttuk és hallottuk Trumper szerepében! :) Évit és Timit ugyancsak jó volt a színpadon látni és hallani – ezúttal más-más szerepkörben! :) Ernő némi meglepetést okozott nekem kiváló hangjával. Oké, azért azzal valamelyest tisztában voltam, hogy jó hangja van, de hogy ennyire... Nos, ez valahogy nem tudatosult bennem, pedig láttam őt már egy-két darabban. Valószínűleg elsősorban táncosként, és nem énekesként tartottam őt számon, de nagyon örültem, hogy megtapasztalhattam tehetségének ezt az oldalát is, és magamban helyére rakhattam ezt a dolgot! :) Viktort is szeretném egy mondat erejéig megemlíteni… Nagyon örültem a szereplésének, mert a tehetségkutató versenyben nagyon tetszett, ahogyan énekelt, s a személye is hamar szimpatikussá vált! Remélem, sűrűn fogjuk őt színpadon látni! :)

Összességében, mint „első sakkozónak”, aki eddig csak egy-egy „lépést” ismert a darabból, tetszett az előadás, de az igazat megvallva, nem tudom, hogy az általam kedvelt szereplők nélkül, teljesen ismeretlen arcokkal és hangokkal is ugyanígy tetszett volna!? Ezt azért gondolom, így, mert egy-egy dalt leszámítva, nem feltétlenül könnyen befogadható ennek a musicalnek a zenéje, s valljuk be őszintén, a történet is meglehetősen komoly első látásra és hallásra. Miután azonban a Produkció úgy tervezi, hogy október végén (30., 31.) is tart előadást a Pesti Magyar Színházban, feltétlenül szeretném újra megnézni a darabot! :)

A musical részletes(ebb) történetét illetően az Internethez fordultam segítségért, ahol az alábbi leírás(oka)t találtam:

A Sakk cselekménye két, a hetvenes évek végén játszódó sakkvilágbajnoki döntőn bonyolódik, ahol egy amerikai és egy szovjet sakkozó ül egymással szemben az asztalnál, a termen kívül azonban a két nagyhatalom verseng, valamint egy politikával átszőtt szerelmi négyszög is felrajzolódik.

Tim Rice már a hetvenes években akart írni egy "hidegháborús musicalt". 1979-ben megtalálta az amerikai és szovjet rivalizálás bemutatásának megfelelő terepét, a sakkot, és az eseményt, az 1972-es reykjavíki világbajnoki döntőt Bobby Fischer és Borisz Szpasszkij között, ahol a szembenállást minél kihegyezettebben meg tudja mutatni. (A félreértések elkerülése végett azonban gyorsan jegyezzük meg, hogy bár kétségkívül vannak hasonlóságok a darabbeli Frederick Tumper és Fischer jelleme között, a szovjet sakkozók jellemét pedig Szpasszkij mellett Anatolij Karpov és Viktor Korcsnoj ihlette, a Sakk nem életrajzi vagy történelmi musical.)

Első felvonás

A darab elején a Nemzetközi Sakkszövetség elnöke (a bíró) és társai mesélik el a sakk történetét (A sakk története/The Story of Chess), majd a helyszín, Merano bemutatása következik. Az észak-olaszországi város szolgál a sakkvilágbajnokság helyszínéül. Amint e helyiek az eseményre készülnek, a hetyke amerikai címvédő Frederick Trumper érkezik meg a magyar születésű, de Nagy-Britanniában felnevelkedett menedzserével, Florence Vassyval (Vassy Flóra) (Merano/Merano). A hotelszobában Florence arra figyelmezteti Freddie-t, hogy ha folytatja rosszfiús viselkedését, a sajtó ellene fog fordulni. A sajtókonferencián Freddie megtámad egy újságírót, aki Florence-szel való kapcsolatára kérdez rá (Lapszemle/Sajtókonferencia / Commie Newspapers/Press Conference). Az orosz kihívója, Anatolij Szergijevszkij és menedzsere, Alekszandr Molokov KGB-ügynök érdeklődve, de megvetéssel nézik végig a jelenetet a televízióban. Anatolij arról énekel, hogy került abba a helyzetbe, ahol most van (Anatolij és Molokov/Kit álma űz / Anatoly and Molokov/Where I Want to Be).

A nyitóünnepségen az amerikai és szovjet diplomaták arra esküdöznek, hogy az ő sakkozójuk fog nyerni (Diplomaták / US vs USSR [Diplomats]); a bíró az eljárásmód megtartásának szükségességét hangsúlyozza (A bíró 1, A sakk himnusza / The Arbiter’s Song, Hymn to Chess); míg a szponzorok jó üzletek után kutatnak (A szponzorok / Merchandisers). A sakkjátszma közben Freddie abban a hiszemben, hogy az oroszok befolyásolják a játékot, kiviharzik a teremből (Sakk 1, A bíró 2 / Chess #1, The Arbiter - Reprise). A földre borult sakktáblát és -bábukat Florence, Anatolij, Molokov és a bíró szedik össze, miközben megegyeznek azon, hogy Freddie-nek és Anatolijnak találkoznia kell, hogy megbeszéljék a problémát (Kvartett, Florence és Molokov / Quartet - A Model of Decorum and Tranquility, Florence & Molokov). Később mikor kiderül, hogy Freddie időközben megegyezett a televíziótársasággal, hogy nagyobb fizetést kapjanak tőlük, vita alakul ki közte és Florence között. Mikor Freddie vita közben szóba hozza Florence édesapját, akit valószínűleg az oroszok hurcoltak el az 1956-os budapesti forradalom idején, a nő megharagszik az amerikaira (Az amerikai és Florence/ Budapest 1956 / The American and Florence/1956 - Budapest is Rising). Florence válasza: „senki sincs a más oldalán” (Senki sincs a más oldalán / Nobody’s Side). A Merano hegyi fogadóban Florence és Anatolij várják az amerikai érkezését. A félelmeiket egymásnak megvalló Florence-t és Anatolijt a közben megérkező Freddie ölelkezve találja. Az amerikai bejelenti, hogy a meccs folytatódhat, és a televíziótársasággal mindkét versenyző fél részére fizetésemelésről döntöttek (Der Kleine Franz, Hegyi duett / Der Kleine Franz, Mountain Duet).

A következő sakkjátszma után (Sakk 2 / Chess #2), Florence elhagyja Freddie-t (Florence Quits / A Taste of Pity), miután az sanyarú gyermekkoráról énekel (Szegény kissrác panaszai / Pity the Child). Freddie feladja a versenyt. Florence Anatolijjal a brit nagykövetségre megy, ahol az orosz menedékjogot kér (A nagykövetségen / Embassy Lament). Florence azon töpreng, nem az-e a legjobb, ha az ember egy idegent szeret (Isten, óvd szívem! / Heaven Help My Heart). Walter de Courcey azonban saját terveinek megfelelően lefizeti a médiát, mely elkapja a párt a meranoi vasútállomáson (Anatoly and the Press). Anatolij himnuszában megénekli, hogy az orosz haza „itt dobog bennem, mint egy élő szív” (Himnusz / Anthem).

Második felvonás

Egy évvel később az orosznak Thaiföldön, Bangkokban kell címét megvédenie egy szovjet nagymesterrel szemben. Freddie már a helyszínen van, a helyiekkel énekel az éjszakai életről (Bangkok, Egy éjszaka Bangkokban / The Golden Ballet / One Night in Bangkok), mielőtt felvenné játékközvetítői munkáját a televíziónál. Florence és Anatolij szeretők, aggódnak az amerikai jelenléte miatt, ám kiderül, hogy Anatolij felesége, Szvetlána is Bangkokba utazott (Még egy ellenfél, Te és én / One More Opponent, You and I). Molokov eközben utánuk kémkedik, és új védencét, Viigandot készíti fel a világbajnoki cím megszerzésére (A szovjet gépezet / The Soviet Machine).

Walter ráveszi az amerikait, hogy élő adásban provokálja az oroszt, a feleségéről készült archív felvételekkel (Az interjú / The Interview). Molokov arra utasítja Szvetlánát, hogy vegye rá férjét, hogy veszítse el a meccset, míg Courcey arról informálja Florence-t, hogy édesapja még él, Oroszországban van, és ha Anatolij veszít, elengedik. Egyik terv sem működik, így Molokov és Courcey Freddie-t küldi, hogy meggyőzze a párt (Az alku / The Deal). Florence és Szvetlána Anatolijhoz fűződő kapcsolataikról énekelnek (Jól ismerem őt / I Know Him So Well).

Freddie azonban inkább Florence szerelmét szeretné visszaszerezni. Titokban egy templomban találkozik Anatolijjal, akinek felfedi ellenfele egy taktikai hibáját (A templomban / Talking Chess). A mindent eldöntő játékban Szergijevszkij győz, mivel rájön, hogy ez az egyetlen lehetősége, hogy még valamilyen sikert érjen el - Szvetlána azért bírálja, mert a tömeg üres dicséreteiben sütkérezik, Florence pedig hasonlóképp rója fel neki erkölcsi elképzeléseinek félresöprését (Végjáték / Endgame). Később Florence és az orosz arról beszélgetnek, hogy milyen ígéretesnek tűnt kapcsolatuk (Magamban hordalak / You and I [Reprise]). Amikor Florence egyedül marad, Walter érkezik a hírrel, hogy Anatolij úgy döntött visszatér a Szovjetunióba, így Florence apját szabadon engedik, ha tényleg életben van. Florence összeomlik, és azt mondja Walternek, hogy a semmiért használja az emberek életét. Saját himnuszában Florence is felismeri, hogy a magyar haza „itt dobog bennem, mint egy élő szív” ((Finálé / Finale).

Az elmúlt napok nagyon változékony és szeszélyes időjárását tekintve nagyon áldhatjuk az égieket, mert semmiféle kellemetlen meglepetéssel nem szolgáltak, s mindvégig nagyon kellemes időben volt részünk. Mindössze pár csepp esővel búcsúztattak minket, miután véget ért az előadás, de a folyóügyek elintézését követően már ennek sem volt semmi nyoma! Természetesen készültünk meleg ruhával – hosszú nadrággal, kardigánnal és kabáttal! :)

A szigetről, még ha néhol várakoznunk is kellett az éjszakai járatokra, rendben hazaértünk…

Összességében jó a film, legfőképpen a mondanivalóját tekintve, de kissé „művésziesen” van megcsinálva. A film első felét nehéz is értelmezni – kissé összefüggéstelenek a párbeszédek, mintha mindenki csak a saját bajával lenne elfoglalva, de a film második felére kialakul, hogy kinek, mi is a baja a másikkal. Türelmesnek kell lennie a film nézőjének, hogy eljusson idáig. Rob amúgy jól játssza a szerepét a filmben, s ami számomra különösen meggyőzött a tehetségéről, hogy egyetlen pillanat – grimasz, mimika, mozdulat – nem juttatta eszembe Edwardot! :) A lányt játszó Emilie De Ravin is aranyos volt… Úgy emlékeztem, hogy nem láttam őt eddig egyetlen filmben sem, de egy kis utána olvasással kiderült, hogy a Lost c. sorozatban Claire-t (terhes kiscsaj) játszotta.

Tylernek (Robert Pattinson) elég feszült a kapcsolata édesapjával (Pierce Brosnan) mióta testvére, Michael öngyilkos tragédiája szétszakította a családot. Az ifjú lázadó New York-i meg van győződve róla, hogy senki sem értheti min ment keresztül, ezért inkább magába fordul. Ám a sors összehozza Ally-vel (Emilie de Ravin), akinek édesanyját a saját szeme láttára ölték meg kislánykorában. Ally nem a szomorkodással teli gyászt választja, inkább megpróbálja úgy élni az életét, hogy annak minden percét kiélvezhesse. Először szó sincs szerelemről Tyler részéről, de a lány gyógyír a régi sebekre és inspirálja is Tylert, amitől kezd beleszeretni. A nem várt érzelmek újra boldogsággal és tartalommal töltik meg a napokat. Hamarosan azonban fény derül egy titokra és a tragédia, ami összekötötte őket félő, hogy széttépi a kapcsolatukat. A 2001 nyarán játszódó Emlékezz rám egy felejthetetlen történet a szerelem erejéről, a család hatalmáról és arról, hogyan kell szenvedélyesen élni és emlékezni minden napra, amire csak lehet.

Az alábbi szösszenetet az idei (2010) dél-afrikai focivébé írattatta meg velem. Érdekes volt felidézni az akkori eseményeket. Külön öröm, hogy azon a vébén Magyarország is képviseltette magát! J Az pedig érdekesség, hogy az akkori Vb szinte dátumra pontosan ugyanakkor volt, mint az idei, sőt, a napok is ugyanúgy estek, mint most, 2010-ben! J

Szóval, életem első labdarúgó-világbajnoksága, amelyet kitüntetett figyelemmel kísértem, az 1982-es spanyolországi Mundial volt.

Olyan szerencsés helyzetben voltunk az öcsémmel, Sünivel, hogy a nyári iskolai szünidőket a nagyszülők kis-dunai nyaralójában, Szigetszentmártonban tölthettük. Ez a kiváltságos helyzet (gondolván a napközire vagy a lakótelepi négyfal közé szorult társainkra) azt is magával vonta, hogy az aktuális évben délutánonként és esténként az adott világbajnokság mérkőzéseit kellett nézni a TV-ben. No, persze, mindezt nem volt kötelező, hiszen át lehetett menni a másik szobába olvasni a nyárra feladott kötelező olvasmányokat, vagy esetleg gyakorolni a matekot, csak hát, ki volt az az őrült gyermek, aki a nyaralása teljében e tevékenységekkel fárasztotta magát!? Így hát, nem sok választásom maradt, mint odatelepedni Papa mellé a TV elé és megfejteni a rejtélyt, hogy mi a túróért olyan izgalmas, amikor huszonkét játékos kergeti azt az egyetlen egy labdát azon a hatalmas focipályán?!

Nos, kérem szépen, egyik mérkőzést látva a másik után, ha még a szabályok abszolút érthetetlenek is voltak, az ember lánya szépen, lassan kezdte felfedezni a labdarúgás szépségét… Ja, hogy ez a figyelem és felismerés elsősorban nem a cselekre, a szerelésekre vagy a szabadrúgásokra irányult, hanem a játékosoknak nevezett férfiemberekre?! Hm, végül is mindent el kell kezdeni valahol! J

Mérkőzésről mérkőzésre egyre több érdekességet és egyre több izgalmat okozott, hogy a tetszés alapján kiválasztott játékosokat minél tovább a pályán lássam játszani! Akkori iskolai barátnőmmel, Kellyvel, minden vitától és egymás elől történő elhappolástól mentesen, sűrű levélváltások közepette (merthogy akkor még a mobiltelefon és az internet még a fasorban sem volt a gyors kommunikálás céljából J) megbeszéltük és elosztottuk egymás között az érdeklődésünket felkeltő és számunkra szimpatikussá vált játékosokat! J

Az 1982-es Mundial idején már rutinosnak mondható naplóíró voltam. Nosztalgiázásból és a magam szórakoztatására fel is lapoztam ezt az évet, és az alábbi bejegyzéseket találtam (a teljesség igénye nélkül):

Június 15. Kedd: Magyarország – Salvador

Az eredményt alig akartam elhinni, 10-1-re megvertük a salvadoriakat. Csodás! Azonban még két nehéz csapat ellen kell játszanunk: Argentína és Belgium. Papa azt mondta, ha döntetlen is lesz, továbbjuthatunk. Nagyon izgulok értük, s kívánom a legjobbakat.

Június 18. Péntek: Argentína – Magyarország

Óóó, sajnos veszítettünk 4-1-re, de azért rúgtunk egy becsületgólt! Nem nagy kedvvel feküdtem le, sőt, sírni szerettem volna. Sajnos, sok esélyünk nincs a továbbjutásra… Ha megvernénk Belgiumot, ami egyenesen lehetetlen, akkor talán…

Június 22. Kedd: Magyarország – Belgium

A kezdet nagyon jó volt, mert rúgtunk egy gólt (Varga József) kb. a 28. percben. Jött a második félidő… Puff! Kaptunk egy gólt. Mindegy, még lehet lőni! Fiúk! Siessetek!... Hát, sajnos, döntetlen lett a végeredmény! Lehetetlen lehetőségünk a továbbjutásra, ha Salvador megveri Argentínát… A meccs után Vitray Tamás (riporter) megkérdezte Mészöly Kálmántól (szövetségi kapitány): - Bíztál abban, hogy győzünk a belgák ellen? Mészöly: - Igen. Vitray: - Hogyan? Mészöly: - Mert közel álltunk hozzá… Ekkor szegény elsírta magát! Olyan aranyos volt! Valóban klasszul játszottak a fiúk!!

Június 23. Szerda: Argentína – Salvador

Hát, igen, ez várható volt. Az eredmény 2-0. Sajnos, holnap jöhetnek haza a fiaink…

Június 25. Péntek

Ahogy hallottam a hírekből, Brazíliát tartják esélyesnek a világbajnoki címre. Hétfőtől már a legjobb 12 (I. Olaszország, Lengyelország; II. Ausztria, NSZK; III. Belgium, Argentína; IV. Anglia, Franciaország; V. Spanyolország, Észak-Írország; VI. Brazília, Szovjetunió) méri össze tudását.

Június 28. Hétfő: Lengyelország – Belgium

Az első félidő 5. percében 1-0 a lengyelek javára. Meg kell hagyni, gyönyörű gól volt, gyönyörű! No, de nézzük tovább! És itt a második gól! A 28. percben! 2-0 a lengyelek javára! Mindkét gólt Boniek rúgta. Na, most visszakapják a belgák, hogy nem hagytak minket nyerni! S, ahogy látom, érik a harmadik gól! Puff! Nem gól, de egy hatalmas kapufa! És itt a harmadik gól! Fantasztikus, fantasztikus! Nem is találok szavakat, úgyhogy várjuk a negyedik gólt!! Ahogy hallom, a harmadik gólt is Boniek rúgta! Marha klassz mérkőzés!! Húhúhú, de hatalmas kapufa, de most a lengyelek kapuján! Mintha megfordult volna a kocka, mert a belgáknál érik a gól, de majd meglátjuk, hogy bírják a lengyelekkel… Hát, sehogy sem! Maradt a 3-0 lengyel vezetés!

Június 29. Kedd: Olaszország – Argentína

Az eredmény 2-1 az olaszok javára. S egy érdekesség! Most láttam először elesni Maradonát, és sosem játszotta meg magát. Ha majd egyszer én is focizok, példáját fogom követni.

Július 1. Csütörtök: Szovjetunió – Belgium

A szovjeteknek drukkolva néztük a meccset. Az eredmény 1-0 a szovjetek javára. Ezzel az „örömmel” utazhatnak haza a belgák! Az osztrákok úgyszintén!

Július 2. Péntek: Brazília – Argentína

A meccs nagyon szép – pergő, harcias, nem izzadtságszagú. Az eddigi 3-0 eredmény azt mutatja, hogy Brazília nyer. Argentin fiúk, rúgjatok egy becsületgólt!... És mintha szót fogadtak volna, Diaz lőtt egy szép gólt! Jól van fiúk!... Ez lehetetlen, de viszont jogos! A világhírű Maradonát kiállította a játékvezető hasba rúgás miatt. Nem tudom, mi lesz vele, de otthon nem fogják megdicsérni, az biztos! Hm, talán meg lehet őt érteni, hisz másodszorra kapnak ki… A volt világbajnokok!!

Július 4. Vasárnap

Észak-Írország – Franciaország

Az eredmény 1-4. Franciaország bejutott a negyeddöntőbe.

Szovjetunió – Lengyelország

Tulajdonképpen nem tudom, kinek drukkoljak, hisz mindkét csapat jó csapat… Jaj, csak ezt ne írtam volna! Az eredmény 0-0 lett. Olyan unalmas volt, mint egy tanítási óra. Lengyelország jutott tovább a negyeddöntőbe. Ne is haragudjanak a szovjetek, de megérdemelték! A lengyelek, akiknek nem is kellett volna, hajtottak a gólért, míg a szovjetek húzták az időt, mintha nekik mindegy lett volna. Ennek ellenére nekem legjobban a szovjet Daszajev játéka tetszett – két gyönyörű gólt védett.

Július 5. Hétfő

Olaszország – Brazília

A braziloknak drukkolok, remélem, nyernek!... Az első félidő 5. percében az olasz Rossi rúgott egy szép gólt (1-0), amelyre 3-4 perc után Zico beadásával a brazil Socrates felelt góllal (1-1). A braziloknak jó a döntetlen, mert nagyobb a gólkülönbségük… Ajaj, a 25. percben megérkezett az olaszok második gólja – ezt is Rossi lőtte (2-1)! Na, azt hiszem, a brazilok most hajtani fognak. Változatlanul nekik drukkolok! Az állás változatlanul 2-1 az olaszok…már akarom írni, hogy javára, amikor a brazil Falcao berúgja a gyönyörű kiegyenlítő gólt (2-2)! Ja, de örülök!... Jaj, de kár! Az olaszok megint rúgtak egy gólt! 3-2 az állás. Hajrá brazilok! Hajrá brazilok! Hajrá brazilok! És már csak 10 perc! TÍZ perc! Gyerünk braziloooooook! Nem… Sajnos, nem sikerült! Kiestek a világbajnoknak jelölt brazilok! Olaszország a negyeddöntőben!

Anglia – Spanyolország

Az 0-0 ellenére mindkét oldalon voltak nagy helyzetek, de a csoportból NSZK jutott tovább.

Július 8. Csütörtök

Olaszország – Lengyelország

Még nem döntöttem el, hogy kinek drukkolok. Annak örülök, amelyik nyer… De talán inkább az olaszoknak… Szóval, még nem tudom. Az első félidőben Rossi sarkalt beadásból, illetve szabadrúgásból egy gólt (1-0). Eddig jó! Igaz, úgy vettem észre, hogy Papáék a lengyeleknek drukkolnak. Nem baj, én kitartok az olaszok mellett. Remélem, sikerrel járnak!... Elkezdődött a második félidő… Kb. a 75. percben Paolo Rossi bebólintotta ötödik gólját (2-0). Én nagyon örülök, Papáék viszont mérgelődnek. Ez az első meccs, amin megoszlik a véleményünk. Jól választottam. A végeredmény 2-0 lett – Olaszország játszhatja a Vb-döntőt.

Franciaország – NSZK

Mindannyian a franciáknak drukkolunk – üssék ki a nyugatnémeteket! Hajrá franciák! Hajrá franciák! Kezdetben NSZK vezetett, de szabálytalanság miatt 11-est ítélt a bíró a franciák javára… Most már 1-1 az állás. Hajrá franciák!... A második félidőnek is vége, de mivel az állás döntetlen, 3 perc szünet után hosszabbítás következik. A szünetben gyúrták, frissítették a játékosokat… Kezdődik a hosszabbítás első félideje… A 3. percben rúgtak a franciák egy gyönyörű gólt (2-1)! Éljen! Hajrá franciák! És itt a harmadik gól (3-1)! Franciák! Tovább! Óóó, sajnos, NSZK rúgott egy gólt (3-2)! Nem baj franciák! Hajrá franciák!... Vége az első 15 percnek. Helycsere. Indul a második félidő… Ez nem lehet igaz! Egyenlített NSZK (3-3)! Franciák! A kedvemért!... És nem történt semmi változás, pedig vége a második félidőnek is. Most már csak a 11-ek következnek és döntenek. Öt rúgása van mindkét csapatnak… Nem is írok semmit, csak annyit: NSZK játszhatja a Vb-döntőt.

Július 9. Péntek

Lengyelország – Franciaország

Jó a kezdés! 1-0-ra vezet Franciaország. A gólszerző: Girard… Sajnos, a lengyelek kiegyenlítettek – 1-1 az állás.  Ááá, már 2-1! Ha nem nyernek a franciák, én nem tudom, mit csinálok!... Kezdődik a második félidő! Hajrá franciák!... Óóó, ez nem igaz! Az 55. percben Lato rúgott egy gólt (3-1)! Ezt ki kell egyenlíteni! Franciák!... Éljen! Rúgtak a franciák egy gólt (3-2)! Fiúk, még egy gólt legalább!... Hát, sajnos vége. Nyertek a lengyelek – ezzel ők lettek a bronzérmesek.

Július 11. Vasárnap

Olaszország – NSZK

Azt hiszem, nehéz lesz az olaszoknak gólt rúgni, elég erős az NSZK védelem, de bizakodjunk... Tizenegyest ítélt a bíró az olaszoknak! Ennek be kell mennie!... És mellé! Olaszok, mit csináltatok! Vigyázzatok!... Vége az első félidőnek… Szünet… Jönnek be a játékosok a pályára… Kezdődik is a második félidő!... És itt a gól (1-0)! Gól! Rossi! Klassz vagy! A hatodik gólod! Hajrá olaszok! Vigyázzatok! Ne veszítsétek el a fejeteket! Újabb gól (2-0)! Gól! Tardelli! Csodálatos vagy! Hajrá Olaszország!... És itt a harmadik gól (3-0)! Altobelli! Klassz vagy Olaszország!... Egye fenyő, ez még belefér! NSZK rúgott egy gólt (3-1). Olaszország, azért vigyázzatok! Ne kapkodjatok! Megfontoltan! Olaszok!… Olaszország a VILÁGBAJNOK!!!... És ott virít Dino Zoff kezében az aranykupa!!! Zoff, Rossi, Altobelli, Tardelli, Graziani, Conti! Klasszak voltatok! Akit kifelejtettem, ezer bocs! A gólkirály Paolo Rossi!

Kár, hogy hamar vége lett a Vb-nek. Most majd nem lesz min izgulni esténként.

1982. évi Labdarúgó-világbajnokság (ESPAŇA) helyezettei:

1. Olaszország
2. NSZK
3. Lengyelország
4. Franciaország

1982. évi Labdarúgó-világbajnokság (ESPAŇA) gólkirálya:

Paolo Rossi (20.) - Olaszország

Kellyvel szimpátia és játék alapján kiválasztottunk egy-egy játékost néhány csapatból:

Én – Mészáros Ferenc (kapus) és Sallai Sándor (hátvéd), Maradona (csatár; Argentína); Mora (kapus; El Salvador), Coeck (középpályás; Belgium), Daszajev (kapus; Szovjetunió), Jennings (kapus; Észak-Írország), Zoff (kapus; Olaszország)

Kelly – Nyilasi Tibor (középpályás) és Szentes Lázár (csatár), Kempes (csatár; Argentína), Gonzales (csatár; El Salvador), Plessers (hátvéd; Belgium), Ettori (kapus; Franciaország), Hamilton (középpályás; Észak-Írország)

Közös választottaink - Rossi (csatár; Olaszország), Zico (középpályás; Brazília)

Éjszaka nagyon meleg volt, nem is aludtam valami jól. Sokszor eszembe jutott a szombat esti meccs, és Diego kapufás szabadrúgása… Ha az a labda bemegy a hálóba!... Annyira megérdemelte volna Uruguay a 3. helyezést, hogy a döntőbejutásról már ne is beszéljek! :) Pláne, hogy a tegnap esti holland-spanyol döntő ennyire gyalázatosra sikeredett! No, de ne búslakodjunk, ugyanis arra a fantasztikus hírre ébredtem, hogy Diego Forlán nyerte meg az Aranylabdát, miután őt választották meg a világbajnokság legjobb játékosának (köszönhetően annak, hogy a még versenyben lévők közül senki sem rúgott gólt tegnap este)! :) Elmondhatatlanul örülök, és külön öröm a számomra, hogy olvasva a nyilatkozatokat, mind a szövetségi kapitány, mind a játékosok, mind Diego büszke az elért eredményre, még ha a bronz nem is jött össze! :)

Az uruguayi Diego Forlán lett a dél-afrikai labdarúgó-világbajnokság legjobb játékosa, így ő érdemelte ki a torna Aranylabdáját.

Az Atlético Madrid 31 éves csatára holtversenyben a góllövőlista élén végzett öt góllal, így elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy Uruguay 1970 után ismét negyedik helyen zárt.

Forlán a szavazatok 23,4 százalékát kapta.

A vb legjobb játékosát a helyszínen tudósító újságírók választják meg.

Amiért úgy éreztem, hogy bejegyzést szánok a 2010-es Dél-Afrikai Labdarúgó-világbajnokság bronzmérkőzésének, az Diego Forlán és az uruguayi válogatott szenzációs és példaértékű szereplése a Vb-n.

13 éves korom óta vagyok lelkes nézője és szurkolója a focinak. Mára már talán elmondhatom, hogy a játékosok kocka hasán és csinos pofiján túl egy lendületes, sportszerűen játszott mérkőzés is le tud nyűgözni, és még a szabályokkal is többé-kevésbé tisztában vagyok.

Amióta el vagyunk látva sportcsatornákkal, az Európa- és világbajnokságok mellett a különböző hazai bajnokságokat (angol, spanyol, olasz, német) is figyelemmel tudjuk kísérni. Ennek köszönhető, hogy a négyévente megrendezésre kerülő nagy mundiálok kedvelt résztvevőinek játékát már a köztes időben is élvezhetjük az adott bajnokság csapatain belül. Ezáltal a nekem szimpatikussá vált focisták játékát, erősségét és mentalitását is még jobban megismerhettem.

No, és akkor itt kanyarodnék vissza blogbejegyzésem témájához, Diego Forlánhoz és csapatához; még pontosabban a július 10-i bronzmérkőzésükhöz Németországgal.

Családi összejövetelről értünk haza, így amikor bekapcsoltam a TV-t már majd’ 3 perce ment a mérkőzés. Elmozdulni sem volt időm a képernyő elől, mert féltem, hogy bármiről is lemaradok, így szó szerint állva néztem végig az első félidőt. A sok-sok helyzetből elsőként a németek kovácsoltak gólt (0-1), amelyre kb. 10 perc múlva az uruk válaszoltak találattal (1-1)! :)

A második félidőt elszántan kezdték a dél-amerikaiak, amely az 51. percben gólt is eredményezett, mégpedig egy fantasztikus gólt Diego Forlántól (2-1). :) (Egy héttel későbbi hír, miszerint Diego Forlán 51. percben rúgott kapáslövését választották a Vb legszebb góljának! :)) Teljesen lázba jöttem, amelyre azonban kb. 5 perc múlva érkezett a német hidegzuhany (2-2). :( Az égszínkékek nem csüggedtek el, nem estek kétségbe, tették tovább a dolgukat, azaz fociztak, s még ha jöttek is a helyzetek, gólra nem sikerült váltani. :( Nagyon nem akartam hosszabbítást, ám uruguayi győzelmet annál inkább, de aggódni kezdtem, amikor kb. 10 perccel a meccs befejezése előtt a németek újabb gólt szereztek (2-3). :( Azt nem mondom, hogy nem bíztam Uruguayban, mert változatlan lelkesedéssel provokálták ki a helyzeteket, de vészesen fogyott az idő, a gól pedig csak nem akart érkezni! :( A hosszabbítás perceiben azonban a bíró megítélt egy tökéletes távolságról elvégezhető szabadrúgást. Az nem volt kérdés, hogy Forlán kísérli-e meg a kapuba csavarni, de az már kérdés volt, vajon, sikerül-e ezzel a lövéssel kiegyenlíteni, esélyt adva ezzel a döntőbejutásra?! :) Diego Forlán összpontosított, majd a sípszó elhangzása után nekiindult…gyönyörűen és tökéletesen találta el a labdát, amely csodálatosan ívelt a szétnyíló és ezzel szabad utat adó sorfal között a kapu felé…lelki szemeink előtt már-már látni véltük, amint megrázkódik a háló a belé lőtt Jabulanitól…jaj, de mi történt, a labda nagyot puffant a felső kapufán, majd elrepült a lelátó irányában! A bíró ezzel le is fújta a meccset, Uruguay döntőbe jutásának reménye végleg szertefoszlott! :(

Nálam nem volt önkontroll, ösztönösen szaladt ki a számon egy káromkodás! Nem dühös voltam, Forlánra pláne nem, de az igenis bosszantott, hogy kimaradt ez a lehetőség! Bosszantott, mert az én meglátásom szerint, Uruguay megérdemelte volna az esélyt a 3. helyre! Elfogultságom is abszolút reális, mert az sms-ezők és a szakértők szerint is kellemes meglepetésben részesítettek minket, focikedvelőket az eddig durva játékukról ismert, ám ezen a VB-n a legszimpatikusabb jelzőt kiérdemlő uruguayi válogatott! :) Való igaz, Németország fiai is hasonlóan szép játékkal kápráztatta el szurkolóit, és nyert maguknak újakat, de ők a közelmúltban már megtapasztalhatták, milyen (a teljesség igénye nélkül) 3.(2006) és 2.(2002) helyezetnek, illetve világbajnoknak (1990) lenni. Ezzel szemben Uruguay legutóbb 1970-ben is „csak” a negyedik helyig jutott (érdekesség, hogy akkor is a németekkel szemben maradt alul), s 20 évvel korábban, 1950-ben voltak világbajnokok! :( A kimaradt szabadrúgás után természetesen többször bejátszották és megmutatták Forlán reakcióját. Nem dühöngött ő sem, csak csóválta a fejét, és nem akarta elhinni, hogy centiken múlott a dolog! :(

A számomra kedvezőtlen eredménytől függetlenül nagyon látványos, akciódús meccset láttunk – unatkozni másodpercekre sem lehetett! Bízom benne, hogy az uruguayiak így is pozitívan értékelik a VB-szereplésüket, mert maximálisan megérdemlik az elismerést, s még ha nem is jött össze számukra a bronzhelyezés, 60 év után ismét nagyon közel kerültek hozzá! J Annak is nagyon-nagyon örülök, hogy Diego Forlán – a fáradtság és a sérülések ellenére – ilyen kiemelkedő teljesítményt nyújtott a VB-n, s nem csak a játékával, hanem végtelen szimpátiájával is elvarázsolta a futballnéző közönséget és a szakmát is! J Annak idején, amikor Manchesterben játszott, nem volt nálam tudatos, hogy miért figyeltem fel rá, ráadásul mindez a távozását megelőző időszakban történt, amikor már nagyon nem ment neki jól a Vörös Ördögöknél, de minden valószínűség szerint, ugyanezzel a végtelen szerény, a foci iránt alázattal játszani tudó mentalitása hatott rám! J Sajnos, nem találtam meg újra azt a kimutatást a Neten, amely tartalmazza az eddig kapott sárgalapjainak a számát az eddigi összes mérkőzését figyelembe véve, számokra sem igazán emlékszem, de olyannyira elenyésző, hogy a sportszerűség szobrát nyugodtan meg lehet róla mintázni. Azt sem tudom pontosan, de szerintem, piros lapot sem kapott soha! Sőt, a szabálytalanság is távol áll tőle – legalábbis ezen a VB-n tuti, hogy a bírónak nem kellett a sípjába fújnia Diego szabálytalansága miatt! Fantasztikus sportember, amelyhez nagyadag szerénység is párosul! Nem tudom, és talán az uruguayi csapat jó szereplése is hozzájárult, de Forlán emlékezetes és élményteli VB-szereplése többünknek/többeknek felnyitotta a szemét, hogy milyen nagyszerű futballista is ő! :) Ha már ennyire belemélyedtem az elemzésébe, akkor egyetlen negatívnak mondható kritikai észrevételt is tennék vele, még pontosabban a játékával kapcsolatban. Ez nem az én felfedezésem, de ha valóban elfogulatlan akarok lenni, akkor egyet kell értsek ezzel – nevezetesen, hogy Diego életveszélyes csatár, akinek elég egy helyzet, egy mozdulat, egy kiváló labdapassz, vagy egy szabadrúgás, ugyanakkor a mezőnyjátéka – némi túlzással - veszélytelen. Ezért fordulhat elő például az, hogy ha a társak nem találják őt meg hasznosítható, jó labdákkal, akkor eltűnik a szemünk elől a pályán, s hajlamosak vagyunk bíráskodni, hogy miért van ott, ha nem mutat semmit!? Ja, és teszem hozzá gyorsan, ez nem Forlán hiányossága, egyszerűen vannak más hozzá hasonló csatárok, akik a kapu előtt bármire képesek, de látványos cselsorozatokra, trükkös labdaszerzésekre nem feltétlenül. Laikusként ezért úgy gondolom, hogy a pályán mutatott teljesítménye valamelyest függ a játékostársak gólveszélyes labdákkal történő kiszolgálásától is. Ismét csak laikusként gondolom, hogy részben ez is lehet a magyarázata az eredménytelenebb manchesteri éveknek, míg a Villarrealban, majd az Atlético Madridban abszolút megvolt ez az összhang a csapattársakkal, és csak kapkodtuk a fejünket Diego szárnyalásán! :)

Eszmefuttatásom befejezéseképpen még csak annyit, hogy bár, az átigazolásával kapcsolatban felröppenő hírek ellentmondásosak – miszerint a Tottenham megkeresésekor elmondta, hogy nagyon szívesen térne vissza Angliába, majd rá egy hónapra már arról szóltak a hírek, hogy esze ágában sincs visszamenni Angliában, ugyanakkor az Olympique de Marseille nevének felmerülésekor azt mondta, hogy akkor inkább az angol bajnokság –, bízom benne, hogy ezúttal is jó tanácsokat kap és legalább olyan tökéletesen választ majd, mint 2004-ben, majd 2007-ben! :)