A Live Nation 2024. novemberi hírlevele arról a nagyszerű hírről értesített, hogy Robbie Williams bejelentette 2025-ös BRITPOP című lemezét felvezető turnéját (Live 2025), amelynek keretében Budapesten is fellép az MVM Dome-ban. Azonnal megnéztem „mit kóstálnak a jegyek”, s bár nem lepődtem meg a borsos árakon, egyeztettem Cilivel, majd meg is vettem a jegyeket a már jól bevált módon, a választott szektor utolsó sorában.
Nem meglepő, de nem érkezett átültetésről értesítő e-mail a koncert előtt néhány nappal, sőt, néhány hete már teltházról szóltak a hírek. (A koncert ajánlójában olvastam is, hogy Robbie Williams számos rekordot tart az élő fellépések terén. 2006-os világkörüli turnéjára több mint 1,6 millió jegyet adott el egyetlen nap alatt, az ezért járó Guinness Világrekord pedig a mai napig az övé.)
A koncert menetrendjéről azonban érkezett e-mail, miszerint 18:00 – Kapunyitás, 19:30 – The Lottery Winners, 20:40 Robbie Williams.
Kényelmesen és jó időben megérkeztünk az MVM Dome-hoz. A kapunyitás ekkorra már megtörtént, így a jegyvizsgáláson is hamar átjutottunk. Elindultunk a jegyünk szerinti szektor felé, majd nem kis meglepetésre, egy önkéntesként ott dolgozó kolleganő erősítette meg a jó irányt. Rátalálva a szektorra, el is foglaltuk a helyünket, ahonnan tökéletes rálátásunk volt a színpadra, még ha kissé távol is volt. Amúgy a színpad két oldalán elhelyezett kivetítő orvosolta ezt az aprócska problémát, így tényleg minden fontos részletet tökéletesen láttunk, ami a színpadon történt.
A jegyen „special guests”-ként feltüntetett előzenekar a jelzett időnél valamivel korábban lépett színpadra. A The Lottery Winners egy indie pop zenekar Leigh-ből, Nagy-Manchesterből, Angliából. A zenekart 2008-ban alapította Thom Rylance (ének/gitár), Robert Lally (gitár/ének), Katie Lloyd (basszusgitár/ének) és Joe Singleton (dob). Egy élő show-n fedezte fel őket a zenei mogul, Seymour Stein. 2020-ban kiadták saját címmel ellátott első albumukat. 2023-24-ben számos jelentős fesztiválon játszottak. 2025-ben a The Lottery Winners lett Robbie Williams Britpop turnéjának előzenekara. Thom Rylance, a zenekar frontembere szinte perceken belül megtalálta a hangot a közönséggel és nyerte meg magának őket (vagyis bennünket), némi túlzással meg is feledkeztünk, kinek a koncertjére is jöttünk valójában. Thom mint régi jó ismerősöknek mesélte el, Robbie Williams miként hívta fel őt, miután hallotta egy dalukat a rádióban, hogy csatlakozzanak a turnéjához. Számomra teljesen ismeretlen volt az együttes, de nagyon kellemes dalokat hoztak el a srácok, igazán jó volt hallgatni őket. Záróakkordként Thom megszavaztatta velünk (közönséggel) kedvenc Williams-dalunkat, amelynek eredményeképpen közösen elénekeltük az Angels-t.
Egy rövid technikai átállást követően, szinte percre pontosan kezdetét vette az est főattrakciója a kivetítőkön olvasható és közben hallható szöveggel, egy mostanság népszerű és napirenden lévő témát taglalva, miszerint, merre tart a szórakoztatóipar, amelynek fejlődését ma már a mesterséges intelligencia (AI) is erőteljesen befolyásolja, beleértve az élő eseményeket is?! (Jean-Michel Jarre gondolatai/szavai jutottak az eszembe.) Megjelent a kivetítőn Elvis Presley, Freddie Mercury és David Bowie AI-generált mása, mintha a múlt ikonjai a jelen, illetve a jövő technológiai vívmányaival küzdenének. A gondolatmenet végül arra jutott, hogy bár a szórakoztatóipar gyorsan fejlődik, az emberek szerepe a szórakoztatás tekintetében pótolhatatlan marad, hiszen a szórakoztatás továbbra is az emberi élmény alapvető és kifejező része. Ráadásul van köztük egy, aki mindenki másnál kiemelkedőbb – Robbie Williams. 😉
(Nem mintha szükség lenne rá, de szűk dióhéjban ideírom, hogy Robbie Williams az 1990-ben megalakult Take That tagjaként robbant be a köztudatba, de különböző problémák miatt 1995 júliusában elhagyta a zenekart. Egy évre rá George Michael Freedom című dalának feldolgozásával beindította szólókarrierjét. Bár, 2010 júliusában egy album (Progress) és egy turné erejéig ismét a Take That tagjaival dolgozott, ezután ugyanúgy szólóban folytatta tovább.)
Nos, Robbie valóban showmanként lépett színpadra, egyetlen cél által vezérelve, mégpedig, hogy szórakoztasson, persze, ez a fajta kölcsönös interakció közönség nélkül aligha valósulna meg. Mindezt valahogy úgy fogalmazta meg, hogy míg Michael Jackson a pop királyának hívta magát (később azzá is vált), Robbie úgy döntött, hogy a szórakoztatás királyának hívja magát, feltéve, ha a közönség ezzel egyetért, merthogy közönség nélkül csak egy mentális problémákkal küzdő ember lenne, aki magában ordibál.
Nem gondolnám, hogy szavakkal le lehetne írni… pontosabban, nem lenne sok értelme leírni a koncertet, mert a tizedét sem adná vissza az élménynek, amit az ember élőben átél, pláne, hogy manapság többek jóvoltából tucatnyi felvétel között csemegézhetünk a videómegosztó portálokon. Így erre nem vállalkozom, néhány gondolatot azonban megosztok a bejegyzést olvasóval…
A lenyűgöző színekben és fényekben pompázó LED-falak között zenészek, vokalisták és táncosok népesítették be a színpadot. Természetesen, Robbie megjelenése is showszerű volt, ahogy egy szétnyíló "fal" mögül, füstköddel körülvéve, megjelent egy fehér kezeslábasban és napszemüvegben, temérdek mikrofonállvány gyűrűjében, és zeneileg is (képletesen) a húrok közé csapott. Ehhez képest a búcsúzás jóval visszafogottabbra sikeredett, ugyanis a ráadás blokkban telefonok ezreivel a magasban, a közösen elénekelt Angels után, kezével szívet mutatva kisétált hátrafelé a színpadról, mögötte pedig visszazáródtak a koncert elején szétnyíló „falak”.
Látványos és élményteli kétórás showban volt részünk, amelyet illetően semmi kétségem nem volt, hiszen az általam 2006-ban látott koncert is fergeteges volt. Mindennek ellenére, bizonyára még jobban szórakoztam volna, ha jobb angoltudással megértem mindazt, amit Robbie mondott, mesélt és viccelt, de mivel ez nem így volt, szívesebben hallgattam volna inkább még több dalt tőle. Persze, megértem azokat is, akik azt mondják, hogy a dalokat otthon is lehet hallgatni, de, hogy kedvencünk oly közvetlen módon „beszélget” velünk, mintha barátként egy asztalnál ülnénk, nem pedig egy színpad-lelátó távolsága lenne köztünk, az csak egy koncerten adatik meg. A közönség iránta érzett szeretetének fontosságát nem is fejezhette volna ki jobban és meghatóbban, minthogy mély és nagyon személyes gondolatokat, érzelmeket osztott meg velünk, mint pl. hogy akkor kezdődött az élete, amikor találkozott a feleségével (Ayda Field), mert lehet, hogy sikeres volt előtte, de teljesen elveszett. Azóta van négy gyermeke is, akiket nem érdekel a siker és a stadionok, csak az, hogy ott legyen velük, merthogy Robbie szerint, ők nem a rocksztárt mentették meg, hanem az embert. A szerettei fontosságát a szavakon túl képekben is kifejezésre jutatta, amikor a koncert vége felé – élete „A oldalának” összegzéseképpen – elénekelte Frank Sinatra My Way című dalát, családi fotók sokaságával a háttérben lógó LED-falakon.
Robbie szót ejtett a Take That-es időszakról és zenésztársairól is, különösen Gary Barlowról. Ma este a The Lottery Winners tagjai közül Thom Rylance és Katie Lloyd közreműködésével adta elő a Relight My Fire című számot, amit annak idején nem ő, hanem Gary Barlow énekelhette el. Nincs kizárva, hogy kettejük rivalizálása vezetett oda, hogy a sikerek ellenére Robbie 5 év után otthagyta a zenekart. Nem tudom, ma este milyen érzések által vezérelve emlegette fel a múltat, de ahogy utána olvastam, ezt a korábbi koncertjein is megtette. Meglehet, egyfajta elégtétel az akkori sérelmekért, bár, úgy gondolom, nem lehet annál nagyobb elégtétel, minthogy a Take That tagjai közül évek óta ő büszkélkedhet teltházas koncertekkel.
Ami a dalokat illeti, a fentebb említetteken kívül műsorra került még a Let me Entertain You, a Rock DJ, a Strong, a Supreme, a Come Undone, a Millenium, a Feel és a Love My Life. A koncert vége felé hallhattuk a She’s The One című klasszikust, amelyet Robbie egy, az első sorban álló hölgynek énekelte el, akiről megtudtuk, hogy Hildának hívják és Norvégiából érkezett.
Amiről még nem ejtettem szót, de a koncertismertetőben is említésre került, az Robbie 25 éves szólókarrierjének összegző turnéját megkoronázó Better Man című zenés életrajzi film, aminek csak most, a bejegyzés megírása kapcsán néztem jobban utána, merthogy előtte semmiféle infóval nem rendelkeztem. Szóval, a Robbie életén alapuló, Michael Gracey által direktált film egyedülálló módon, Robbie szemszögéből meséli el életét, megragadva a rá jellemző szellemességet és fékezhetetlen lelkesedést. A film végigkíséri útját gyermekkorától kezdve, egészen addig, hogyan lett a Take That listavezető fiúbanda legfiatalabb tagja, majd rekordokat döntögető, páratlan sikereket elérő szóló előadó – miközben szembesül azokkal a kihívásokkal is, amiket a világhírnév és a siker hoz magával. A filmben Robbie egy CGI (Computer-Generated Imagery - 3D-s számítógépes grafika) majomként jelenik meg, amely kapcsán Michael Gracey elmondta, hogy miután Robbie egy táncoló majomhoz hasonlította magát, arra gondolt, mi lenne, ha Robbiet majomként ábrázolnák a filmben, elvégre ezt a történetet Robbie meséli el, és ő így látja magát?! Mindenképpen kíváncsi vagyok a filmre, aminek megnézését mihamarabb pótolni szeretném.
Amit még mindenképpen szeretnék megjegyezni, mert végtelenül szimpatikus gesztusnak tartottam és nagyon tetszett, hogy Robbie nem a megszokott módon (egy-két perces szólót engedélyezve) mutatta be a színpadon közreműködőket, hanem az adott zenésszel, vokalistákkal és táncosokkal külön-külön előadott egy-egy részletet valamilyen legendás dalból. Mindez egy hatalmas medleyt és fergeteges hangulatot eredményezett, ahol előkerült Ozzy Osbourne emlékére a Paranoid, majd a Pretty Woman (Roy Orbison), a Destiny's Child Survivor-je vagy éppen a Y. M. C. A. (Village People), és végül a Hey, Jude (Beatles).
S még egy megállapítás a végére - zűrös időszak(ok) ide, 51 év oda, Robbie hangja mit sem kopott az elmúlt évek alatt. Mindez leginkább akkor volt fülbeötlő, amikor a cappella – azaz hangszeres kíséret nélkül – énekelt. 😊
