Bekapcsolva este a Híradót, természetesen, első hírként szerepelt a ma esti nagy találkozó a brazil válogatottal. A fel-felbukkanó hamisjegyek lehetősége okot adott arra, hogy még fokozottabban ellenőrizzék a jegyek valódiságát, ami természetszerűleg megnöveli az ellenőrzési pontokon történő áthaladási időt, így nem is vártam tovább, amint elkészültem elindultam a színhelyre.
Leszállva a buszról kizárólag a tömeget kellett követnem, no persze, jó irányban, ami meg is történt, így pedig lassan, de biztosan haladtam a cél felé. Azt gondolom, tájékozódásom piros pontot érdemel, ugyanis míg akadtak olyanok, akiket visszafordítottak, mert „rossz helyen jártak”, addig én a leghatározottabban és a legbiztosabban foglalhattam el helyemet a P szektor jobboldal 11.sorának 16-os számú székén. Ekkor ½ 8 felé járt az idő, még elég hézagosak voltak a lelátók, de folyamatosan szállingóztak az emberek. Ami pedig az én helyemet illeti! Nos, ez a P szektor (háttal állva a játékos-kijárónak) a pálya bal oldalának felső szögletét közrezáró szektora, ami inkább az alapvonal, mint az oldalvonal mögé esik. A 11.sor pedig épp megfelelő távolságban volt a pályától, ahonnan egész jól belátható volt a játéktér, leszámítva a hozzánk közel eső alapvonalat, amelyet kicsit takart a körbefutó reklámpalánk. A pálya zöld gyepe gyönyörűnek tűnt ebből a távolságból, remélhetőleg stoplis-cipő távolságból se lesz nagyon más a helyzet!
¾ 8 tájban először a magyar, majd kicsivel később a brazil játékosok is kijöttek a pályára melegíteni. Bíztam benne, hogy így lesz, hiszen élő közvetítések során többször láttam ezt a TV-ben. A magyarok a hozzánk közeleső térfélen, míg a brazilok a távolabbin melegítettek be, és már most fantasztikus érzés volt Roberto Carlost, Ronaldinhót, Cafút, Kakát, Zé Robertót, Didát és a többieket figyelni, ahogyan készülnek! Ez a néhány perc kicsit kárpótolt, amiért tegnap nem tudtam ott lenni a nyilvános edzésen!
Időközben olyan érdekességeket is megtudtunk, hogy például a Real Madrid magánrepülőgépet küld Roberto Carlosért a mérkőzés vége felé, aki még ma éjjel vissz*repül Madridba!
¼ 9 felé a játékosok kivonulásával kezdetét vette az „előadás”. A pályára egyenként futottak be a játékosok (először a vendégek, majd utána a hazaiak), akiket mind a hangosbemondó által bemutatva, mind pedig a kivetítő táblára kiírt nevük és mezszámuk által megismerhettünk. A bemutatkozás után következtek a himnuszok, természetesen, először a brazil, majd a magyar. (Himnuszok közben Lelikétől érkezett egy sms, miszerint bizonyára forró lehet már a hangulat a stadionban, valamint nagyon jó szurkolást kívánt!) Pár perccel ½ 9 után pedig elkezdődött az oly nagyon várt mérkőzés! A brazil válogatott a már jól ismert aranysárga-kék mezben, míg a magyar focisták – feladva ezúttal a tiszta fehér mezt – a korábbi piros-fehér-zöld mezben játszottak.
Lépésről lépésre leírni az eseményeket nagyon nehéz lenne, ezt meghagyom a profiknak, én inkább egy összegző vélemény-alkotásra vállalkoznék, de arra nagyon szívesen!
Ma este a Puskás Ferenc Stadion gyepén egy teljesen új magyar válogatottat láttunk játszani. Az „új” jelző nem feltétlenül a csapat tagjaira vonatkozik, bár, tény, hogy sok új névvel és arccal találkoztunk ezen a meccsen is. Az „új” jelző inkább annak szól, hogy a pályán lévő játékosok idővel felvették a brazilok ritmusát, és ugyanazzal az elszánt és határozott játékkal küzdöttek, mint rutinosabb ellenfeleik. Az első félidő közepéig nem lehetett okunk panaszra, teljesen kiegyenlített volt a meccs. A 30.perc környékén támadt némi zavartság a magyar védelemben, amely sajnos, gólt is eredményezett (0 – 1), majd a 35.percben egy újabbat (0 – 2). Azt nem mondhatnám, hogy innentől kezdve elvesztették hitüket a fiúk, mert továbbra is küzdöttek a gólszerzésért, akadtak is helyzetek jócskán, de valahogy nem sikerült értékesíteni őket! Tény és való, dél-amerikai vendégeink könnyedebben viselték sorsukat, hazánk fiai pedig mintha kifáradni látszottak volna. A közönség saját szórakoztatásával, azaz az ún. hullámzással próbálta „felrázni” a magyar játékosokat kissé visszaesett lendületükből. Igaz, hogy ez a hullámzás más esetekben az unalmas meccseknek szól, ezúttal azonban tudta mindenki, hogy a hullámzó stadion a magyar csapat kedv-, de legfőképpen gólcsinálásának szólt. Egy-egy labda utáni sprintben kezdtünk alulmaradni, a passzok kezdtek egyre pontatlanabbá válni, valamint az elképzelések sem mindig találkoztak a játékosaink fejében! Az első félidőt sajnos, egy újabb kapott góllal tudtuk csak befejezni (0 – 3).
Talán némi csalódottság jellemezte a stadion 47 ezres közönségét a szereplésünket illetően, de a második félidőre minden hitét összeszedve, még nagyobb hangerővel, és még nagyobb szimpátiával buzdítottuk a magyar játékosokat. Lothar Matthäus is úgy látta, hogy megérett a csapat a cserékre, így a második félidőben újabb nevekkel és arcokkal ismerkedhetett meg a közönség. Mint általában minden területen, nekünk is jót tett a frissítés, ugyanis egyrészről a közönség bíztatása, másrészről egy új, fiatal erő, Torghelle Sándor személyében megszerezte Magyarország a szépítő gólt! Leírhatatlan az a hangorkán, ami e gól láttán elhagyta a magyar szurkolói torkokat! Fantasztikus volt – de úgy a gól is! Természetesen időközben a vendégcsapatban is történtek cserék, így például Roberto Carlos és Cafú már a kispadról nézték végig a második félidőt. A játék vége felé ismét tapasztalni lehetett játékosainkon a fáradságot, de a mérkőzés feladását semmi esetre sem. Talán lehetett volna még nagyobb lendülettel rámenni egy-egy labdára, még pontosabban felmérni egy-egy labdapasszolás kimenetelét, de minden bizonnyal ezek a hibák is az erő fogyásának tulajdoníthatók be, mint ahogy az a negyedik kapott gól, amelyet Ronaldinho pakolt be gyönyörű mozdulattal Babos Gábor kapujába. És bár a brazil szövetségi kapitány e gól után lecserélte a Barcelona fantasztikus játékosát, a stadion tapsviharral köszönte meg csodálatos játékát, és egyáltalán, a jelenlétét! Lassan-lassan következtek a mérkőzés utolsó percei, amit felállva tapsolt végig a közönség – egyrészről kifejezve háláját a brazil sztároknak, akik eljöttek hozzánk, másrészről megköszönve a magyar játékosoknak, hogy az eddig megismert szintjükön jóval túlteljesítve küzdötték végig a 90 percet. Nagyon kár, hogy a fociban nincs ráadás, mármint nem a hosszabbításra gondolok, hanem például, fantasztikus dolog lenne egy-egy labdarúgó legszebb cseleit vagy életveszélyes szabadrúgásait újra és újra megnézni – élőben! Talán ez is az egyik szépsége a labdarúgásnak, vagyis hogy egyszeri és megismételhetetlen. Ugyan, két csapat lejátszhat kétszer egymás után egy mérkőzést, az sohasem lesz ugyanolyan! Egy-egy csodálatos megmozdulás sokszor a helyzet adta improvizáció eredménye, márpedig ezt betanulni nem lehet. Az az igazán irigylésre méltó, akinek ez a képesség a génjeiben csörgedezik, márpedig ma este ilyen zsenikből, több mint egy tucatot láthattunk!
A magyar csapat mentségére legyen mondva, hogy az elmúlt hónapok alatt játszott mérkőzéseken rendszerint más-más összeállításban léptek pályára, tehát, nem egy összeszokott játékos-keretről van szó. Matthäus nyilván ezeken a barátságos mérkőzéseken próbálgatja, tesztelgeti őket, keresve ezzel a legoptimálisabb csapat-felállást. Legtöbbjük nemhogy válogatottként, de még egymással sem játszott, márpedig egy-egy kimondatlan taktikai cselsorozat csupán pillantásokból történő megértése óhatatlanul szükséges egy csapat eredményesen történő működéséhez! Bízzunk abban, hogy a selejtező mérkőzéseken már csak olyan focistákat fogunk látni, akik félszavakból is megértik egymást!
Hát, gyorsan elrepült ez a közel 3 óra, pedig ahogy azt már említettem, szívesen elnéztem volna még őket, bármit is csináljanak a pályán – no persze, nem labda nélkül! Amilyen szépen, lassan teltek meg a lelátók, olyan gyorsan ürült ki a stadion. Amíg vártam, hogy a tömeg nagy része elmenjen, felhívtam Cilit, majd Lelikét, hogy biztosítsam őket a rendben-létemről. Cili legnagyobb meglepetésre nem csak bele-belenézett, hanem végignézte az élő közvetítést, és ő is csak elismerőleg tudott nyilatkozni a foci zsonglőrjeiről. Lelike ugyan más TV-csatornát választott, de azért át-átkapcsolt tájékozódni az eredményről!
Ez az este számomra minden tekintetben életre szóló élményt nyújtott! Felmerült bennem a kérdés, vajon mi is döntette el velem, hogy „ha törik, ha szakad”, de én ma este ott leszek a stadionban? Nos, kettő nyomós érvet találtam: 1. Mi sem lehetne fantasztikusabb élmény, minthogy életem első helyszínen végignézett futball-mérkőzésén a labdarúgás legjobb tanítómesterei szerepeljenek; 2. Mi sem lehetne szívdobogtatóbb élmény, minthogy egyik kedvenc klubcsapatom olyan fantasztikus sztárjait láthassam élőben, mint Roberto Carlos vagy Ronaldo! Mint azt már tudjuk, Ronaldo sérülés miatt nem jött el, de itt volt Roberto Carlos, és itt volt Ronaldinho, akinek elég volt ez a néhány nap (kezdve a vasárnapi Real Madrid – Barcelona találkozótól), és teljesen a hatása alá kerültem. Ez idáig semleges voltam iránta – tudtam róla, hallottam a tehetségéről, de a helyes mosolyával, a szimpatikus viselkedésével most teljesen lenyűgözött. A különböző fórumokon tett nyilatkozataiból egy végtelenül kedves, közvetlen és mindenféle sztárallűröktől mentes fiatalembert láttam, akiből sugárzott az életkedv és a futball szeretete. Csodálatos ember! Boldog vagyok, hogy ez a magyarországi barátságos mérkőzés lehetővé tette, hogy részesei lettek az életemnek! Mindezeket persze, ugyanúgy elmondhatom Roberto Carlosról, akit a Real-meccsei révén talán egy picivel jobban ismerhetek! Ő is nagyot nőtt a szemembe, no, nem mintha eddig másként lett volna; inkább arról van szó, hogy öröm volt látni a különböző híradásokban, hogy a sztárság nem vakította el, és ő is ugyanolyan kedves, szimpatikus és közvetlen, mint „Ronaldócska” (azaz Ronaldinho)! Mint azt megtudtam, Ronaldinho eredeti neve Ronaldo, csak miután ezen a néven már „fut” egy játékos (nem is akármilyen!) a labdarúgás színpadán, Ronaldinhónak új név után kellett néznie, így lett a Ronaldo becézett alakja, Ronaldinho. Azt is csodálatos érzés volt látni, ahogyan egymással szemben, vagyis inkább egymás iránt viselkedtek. Gondoljunk csak arra, hogy Roberto Carlos (Real Madrid) és Ronaldinho (Barcelona) vasárnap még egymás ellen léptek pályára, ma este pedig egy nagyon fontos közös cél vezérelte őket: legyőzni Magyarországot! Persze, nehogy most azt gondolja valaki, hogy különbséget vártam az egymás iránti hozzáállásukban, sőt! Ezzel inkább azt szeretném mondani, hogy felemelő érzés volt látni, hogy kizárólag a futball szeretete és imádata sugárzik belőlük, játsszanak akár egy csapatban vagy akár egymás ellen! Mellesleg, vasárnap este is kezet fogva, jókedvűen, mosolyogva sétáltak le a pályáról, holott csak egyiküknek volt igazán ok az örömre; mégis, a három sípszó elhangzása után már csak az volt az arcukra írva, hogy „de jót fociztunk”!…
Mint azt már korábban említettem, semmiféle rendzavarás nem történt – sem a meccs előtt, sem a meccs után. Ezen az estén a foci élvezete volt a cél. A lelátókon épp úgy felfedezhettünk édesapákat gyermekeikkel, mint idősebb urakat feleségeikkel. Olyan nagyon jó lenne, ha egyre gyakrabban lehetne részünk ilyen békés focimeccsekben – és nem feltétlenül a nagy sztárok szereplésére és részvételére gondolok!
A Kongresszusi Központba időben és rendben eljutottunk. Gyorsan el is kellett (volna) foglalnunk a helyünket, ugyanis a hangosbemondó arról tájékoztatott, hogy az előadás pontosan ½ 5-kor elkezdődik, ezért a későn jövőket nem áll módjukban beengedni. A „volna” szócskát pedig azért biggyesztettem oda zárójelbe, mert azt láttuk Lelikével – feltehetőleg az imént leírtaknak is köszönhetően –, hogy klasszisokkal jobb helyek üresen árválkodnak. Gondoltunk egyet – előbbre ültünk néhány sorral, gondoltunk még egyet – újabb sorokat hagyva magunk mögött, egyre közelebb kerültünk a színpadhoz. Az előadás kezdetéig átéltünk néhány izgalmas percet, nehogy valami csoda folytán az elfoglalt helyek jogos tulajdonosa egyszer csak megérkezzen, de szerencsénk volt! Tuti helyről (jobb széle 2.sor) élvezhettük végig a kb. 1,5 órás ritmus- és táncbemutatót.
